Pontosabban most már kicsit több, mint négyezer-kétszáz. Kilométer. Ennyit bringáztam az idei szezonban március óta. Biciklizés? Ilyen sokat? Merre? Miért? Lássuk csak.
Az egész tavaly tavasszal kezdődött, egy Helsinkibe tartó autózás során. Ült az egész család a kocsiban, és arról tárgyaltunk a hosszú út során, hogy valami érdekeset kéne csinálni. Valami olyat, ami kalandos, ami utazás (szeretünk Zsuzsival érdekes helyekre eljutni), ami nem terheli túl a család mostanában igencsak limitált kasszáját. És akkor valaki bemondta, menjünk biciklivel haza Magyarországra!
A gondolat kicsit rémisztő (mégiscsak kétezer kilométer), de nem olyan nagyon. Pár éve egy ismerős srác, Olivér, Svédországon keresztül megtette már ezt a távot, tehát nem a lehetetlen kategória még egy eltunyult számítógép-huszár (ez vagyok én) számára sem. Ráadásul csaknem mindannyiunknak volt valamilyen bringája, csak Zsuzsinak kellett valamilyen megfelelő gépezetet szerezni. Ugyanakkor a megteendő táv, a hosszú távú biciklitúrázás eléggé ismeretlen téma az ismeretségi körünkben, hogy megfeleljen a nagybetűs KALAND kritériumának.
Ezek alapján közfelkiáltással jó ötletnek találtuk az indítványt, s nekiláttunk a megvalósíthatóság tanulmányozásának. Annyi bizonyosnak tűnt, hogy első körben csak Zsuzsi és én indulnánk a tekerésen. Az én gépem egy nagyon öreg (értsd velem egy idős, azaz negyven éves) országúti túragép, viszont a maga kategóriájában egy jó minőségű építmény. Itt ott kis renoválás kell ugyan, de önmagában megfelel a célnak. Zsuzsinak kellett egy megfelelő paripa. Szerencsére Finnországban kiváló használt sportszer piac van, internetes keresőoldalakkal megtámogatva. Néhány nap keresés után találtunk is egy nagyon kiváló Crescent túrakerékpárt, ami valakinek a pincéjében állt az utóbbi húsz évben. Az ára is kellemes volt, pláne, hogy az idős bácsi, aki árulta, további árleszállítást hajtott végre látván a fiatal (mármint hozzá képest), külföldi, ámde finnül kommunikáló vevőket.
Megvoltak hát a gépek. Egy egy kábel csere itt, néhány igazítás ott, új fékbetétek, és a régi nyergek helyett is modern kell, de nagyjából egészében készen volt a mechanika. Igen ám, de a motorok igencsak rozsdásak, azaz fizikai kondíciónk valahol a nevetséges és a nem létező között volt. Mit lehet ennek megváltoztatására tenni? Nem túl nagy titok, felültünk a nyeregbe, és ráléptünk a pedálra. Azaz elkezdtünk bringázni. Sokat, és rendszeresen. Eleinte csak délutánonként mentünk egy egy kört, nem nagyobb távot, mint 10-15 kilométert. Aztán a tartósabb szép idő beköszöntöttével Zsuzsi elkezdett bringával munkába járni, és kialakult a rutinunk, hogy Zsuzsi reggel elteker, én meg délután érte megyek, és együtt jövünk haza. Két keréken. Azaz összesen négyen. Miután az a bizonyos munkahely majdnem méterre pontosan húsz kilométer táv ajtótól ajtóig, így hamarosan elkezdtek gyűlni a napi negyvenesek.
Eleinte nehéz volt. Az ülések feltörték a fenekünket, a kormány a tenyerünket. Nézzük, internet mit ajánl? Vettünk szivaccsal bélelt bringás nadrágot, zselével párnázott kesztyűket. Eleinte a húsz kilométeres egységtáv olyan 70-80 perc alatt ment le, és voltak mumus emelkedők. Aztán a hetek és hónapok során javult a kondink, elillant pár felesleges kiló, vagy csak hasznosabb helyekre csoportosult át, és a húszas ment már 55-60 perc alatt is. 
Az első nagyobb egész napos túra a Roine tó körül ment, le Valkeakoskiba majd vissza, mintegy 70 kilométeren. Ennyiből nyilvánvalóvá vált, hogy a kondink még nem alkalmas egy hosszabb túrára, így tavaly nyáron a Magyarországra tekerés helyett csak a környékünkön bringázgattunk. Összesen kicsit több, mint háromezer kilométert. Bejártuk a környéket, megkerültük a közelünkben lévő három nagyobb tavat. Nyilvánvalóvá vált, hogy könnyű felszereléssel egy nap körülbelül 80-100 kilométert tudunk viszonylag kényelmesen letekerni a nélkül, hogy másnapra ne döntsön le se a fáradtság, se az izomláz.
Ennyi tekerést azért már a bringák is megéreztek, s jelentkezni kezdtek az első műszaki problémák. A külső vagy belső gumicsere, lánccsere már-már rutin, de szükségessé váltak a lánckerekek karbantartása és cseréje is. Sajnos, miután 30-40 éves járgányokról van szó, a bringaszervíz egy sajnálkozó mosollyal elhajtott minket mondván, ilyen régi darabokhoz alkatrészek már csak a múzeumokban vannak. Nem addig az! Az interneten és az ebay-en körülnézve eddig sikerült minden szükséges csere alkatrész beszerzése. A legnagyobb problémát a régi típusú hátsó agy jelentette, ami kisebb tengelyhosszúságú, mint a ma érvényes szabvány. Mégis sikerült egy megfelelőt beszerezni, és a tavasszal nekiláttam a nagy feladatnak, építeni egy új hátsó kereket öreg járgányomhoz. Erre azért volt szükség, mert az eredeti abroncson egy ronda repedés keletkezett, talán anyagfáradás miatt, így biztonsági okokból csereérettnek nyilvánítottam a darabot. Az építés remekül sikerült, s most kissé viccesen néz ki a gépen a régi típusú kerékagy a legmodernebb Mavic abronccsal összeházasítva. Erre jöttek az „új” (mármint még használatlan) Uniglide fogaskerekek, hogy minden kompatibilis legyen a régi váltórendszerrel.
A másik nagyobb felújítás a nyár elején történt, amikor egy szerencsétlenül csapódó farönk használhatatlanná törte a váltómat. Ebay ismét a segítségemre sietett, és sikerült egy pontosan típusazonos váltó mechanikát beszerezni a hozzátartozó speciális bovdennel. Mindezt csak azért részletezem, hogy illusztráljam, a tekeréssel párhuzamosan alaposan kiokosodtunk bicikliszerelés és karbantartás témakörben is.
Az idei szezon korán kezdődött. Mivel igen enyhe telünk volt, a hó szinte alig volt síelésre alkalmas, már márciusban megtettük az első kilométereket. Nagyon számítottunk a júliusi hazatekerésre. Sajnos, idén sem sikerült. Zsuzsi munkahelyzete úgy hozta, hogy csak egy hét szabadsága jutott ezen a nyáron, s hát az sajnos nem elég egy ekkora útra. Azért szorgalmasan hajtottuk a napi negyveneket, időnként erre-arra kalandozva, s gyűjtöttük a kondinkat. Mivel már Botondunk is tizenöt éves, úgy gondoltuk, hogy ő is jönne velünk, de az utolsó pillanatban a munka közbeszólt.
Ez a program változás viszont lehetőséget teremtett egy másik régi álmom beteljesítésére, hogy eljussak Európa legészakibb pontjára: Norvégiában az Északi-fokra, azaz a Nordkappra. Botonddal ketten vágtunk neki a Rovaniemiből induló 700 kilométeres távnak, s tíz nap alatt értünk fel a világ végére, ami után északra már nincs út.
Hazatérvén végre elérkezett Zsuzsi szabadsághete is, és míg Botond hittantáborban nyaralt, addig mi elindultunk bebringázni a Turku környékbeli szigetvilágot, s a Finnország szerte jól ismert körutat, ami végigvisz a legszebb és legérdekesebb részeken. Ezen a túrán már igen jó kondiban voltunk, a nagy negyven kilós bringákkal is mentünk többször is száz kilométer fölött, a csúcs távolság kicsit több, mint 120 volt.
Közben a tervek és vágyak is fejlődtek. Én nagyon szeretnék majd a távoli jövőben egy igazán hosszú, több hónapos bringatúrára elmenni, s betekerni Dél-Amerikát. Persze ez majd csak akkor lesz lehetséges, ha minden gyerek kirepült már, szóval még legalább 10-15 év. A másik terület, ami eléggé csábít, az Közép-Ázsia, a volt szovjet „sztán” országok, ahol talán él még a nomádság egy kis szikrája.
Addig is, míg ilyen egzotikus helyekre eljuthatunk, hallottam egy új sportról, a randonneuring-ről, azaz hosszú távú kerékpáros teljesítménytúrázásról. Érdekes, hogy nem nagyon hallani erről a sportról, pedig, mint kiderült, Magyarország kifejezetten nagyhatalom a témában, önálló csapattal és jól szervezett sportklubbal. Ennek a lényege nagyon hasonlít a klasszikus teljesítménytúrázásra, amit fiatal korunkban műveltünk. A szervezők kijelölnek egy útvonalat, amit a résztvevők végigtekernek kis füzetkével, amibe szépen összegyűjtik az ellenőrző pontok pecsétjeit. A cél, végigérni a távon a kiírt szintidő alatt. A résztvevők tehát egymással nem, csupán önmagukkal és a szintidővel versenyeznek. S hogy mi ebben az izgalmas? A távok. A legrövidebb ugyanis 200 kilométer, a leghosszabb pedig a hagyományosan Párizs és Breszt között négyévente megrendezett 1200 km. Közte meg vannak a 300, 400, 600 és 1000 kilométeres távok. Ugye nem is rossz? Az én fantáziámat már kellőképpen felizgatta, s most Zsuzsit fűzöm, hogy jövőre vágjunk bele egy ilyen 200 kilométeres menetbe. Az eddigi tapasztalatok alapján a 13 órás szintidő alatt be tudunk járni egy ilyen távot, persze már csak a következő szezonban.
S hogy mik a tervek ami a bringákat illeti? Zsuzsi kerékpárjára új fogaskerék koszorú kell, mert a kedvenc 4-es fokozata már túlságosan kopott. A magam részére épülőfélben van egy túragép, de még csak a váz van meg, sok híja van még, mire hajthatóvá válik. Szóval tervekben, távokban, s célokban nincs hiány, s többségük megvalósítása igen egyszerű. Csak fel kell ülni a gépekre, s nyomni kell a pedált.
