Óraátállítás

Peregnek a hétköznapok. Ismét elérkeztünk október utolsó vasárnapjához, amikor is az időszámítás arrébb megy egy órával. Eddig reggel sötétben indultunk, most viszont sötétben érek haza, mert a világosság persze nem lett hosszabb. Mostanában a menetrend úgy alakul, hogy reggel negyed hét körül kelünk, rendszerint Luca segítségével. Ezután a lányokat gyorsan megreggeliztetjük és fölöltöztetjük, hogy együtt indulhassanak Zsuzsival, akinek fél nyolckor kell indulnia a buszhoz. Ez minden reggel nagy rohanásba torkollik, mert persze a lányok minden mással foglalkoznak, csak az öltözéssel nem. (Add ide a fésűt, nem akarok pelust venni, de nekem rózsaszínű szoknya kell, nem kék!) Néhanapján ezt a monotóniát színesíti, ha Botinak is nyolcra kell mennie, mert akkor még őt is noszogatni kell, hogy mossa már a fogát. Szóval fél nyolckor Zsuzsi indul, én meg átviszem a leánykákat az oviba. Már szépen tudják a rendet, amíg beviszem Lucit és átöltöztetem, addig Virág nekilát levenni a cipőjét, sapkáját. Néha még az overallig is eljut, mint például ma reggel. Ha semmi rendkívüli nem jön közbe háromnegyed nyolcra már otthon is vagyok a fiúkkal. Ekkor van húsz perc szabad foglalkozás, majd nyolc tízkor készülődni kezdünk, hogy húszkor indulhassunk az iskolába. Ha jó nap van, és mind a két fiú kilencre megy, akkor elengedem őket együtt, és én elérem a korábbi buszomat, ami kilencre már be is ér velem a munkába. Ha nem annyira jó nap van, és Boti nyolcra vagy tízre megy, akkor csak a későbbi buszt érem el, ami egyfajta városnéző járat lehet, mert össze vissza kanyarog, és kétszer annyi idő alatt teszi meg az utat, mint az előző. De legalább szép helyeken megy. A munka négyig tart, leginkább mert akkor van egy közvetlen buszom hazafelé. A délutánok persze sokkal változatosabbak, mint a délelőttök. Hétfőn vásárolni megyünk, általában valamelyik gyerkőccel. Minap Balu jött velem, amikor is felújítottuk az őszi ruhatárát. Kapott cipőt, nadrágot, kesztyűt. Kedd a kedvencem, mert olyankor semmi rendszeres nincs, lehet egy délutánnyit szusszanni. Szerda a haláli nap, amikor is a fiúknak cserkészet van. Ez azt jelenti, hogy amikor háromnegyed ötkor hazaérek, már fordulok is Baluval a cserkészetre. Hazaérek, aztán fél óra múlva viszem Botit, Balut meg hozom. Újabb fél óra, és Botiért megyek, bár igazság szerint szerencsére őt gyakran hazahozzák. Testvérek között is ez négy öt elindulás szerdára, ami azért már kicsit sok. (Hahó Bapuf!) Csütörtök délután az iskolások magyaron vannak Tamperében, azaz általában Virágomat nekem kell hazahoznom az oviból. Sajnos a négyórás busszal éppencsak odaérek ovizárásra, azaz nem késhetem le azt a buszt, mégis épphogy odaérek. Időnként csütörtökön bonyolítom a hétvégi bevásárlást, mert ha ekkor nem, akkor szombat délelőtt kell menni, de akkor meg a szombati ebéd nagyon későn van, meg a hétvége is elszúródik. A péntek délutánt is szeretem. Ekkor Virág megy balettozni a központba, és mi addig is sétálunk a többiekkel az őszi erdőben. Gombákat rugdosunk á lá Luca, vagy botokat szedünk, de leginkább Zsuzsival beszélgethetek. Kissé zsúfoltak hát őszi hétköznapjaink, kissé túlságosan betáblázódtak a napok.
Mostanában a fiúkkal a reggeli szabad húsz percben új dolgot találtam ki. Elővettem a tavaly vett csipprogramozómat, és mindenféle elektronikus áramköröket rakunk össze, és programozok nekik. Balázs legalábbis nagyon lelkes, Botit nem annyira érdekli a téma. Ma reggel például csipogót csináltunk, mindenféle vicces hangokat keltettünk vele, nagy volt a vidámság. Volt már szabályosan váltó közlekedési lámpa, meg sima villogó is. Minap eléggé megijedtem, mert épp programozás közben egyik fiú lefröcskölte teával alaptopomat, ami ezt nem vette jó néven. A billentyűzeten az egyik gomb beragadt, teljesen használhatatlanná téve az egészet. Szerencsére szétszedtem, és ettől megjavult, de belegondolni is rossz, mi lenne, ha elromlana. Ugyanis egy csomó munkát ezen csinálok, reggel meg délután a buszon ülve. Például a pénteken beadandó pályázatot szinte teljesen így írtam, a blogjaimról nem is beszélve. Egyszóval eléggé hiányozna. Szerencsére úgy tűnik, megjavult, még egy darabig használatban maradhat.
Ilyenek a csendesnek éppen nem mondható hétköznapok, de szerencsére az advent és a téli szünet lassan hihető távolságba kerül ahhoz, hogy várakozhassunk rá.

Tíz kalandos nap

Nos, igen. Az elmúlt tíz nap gyorsvonat sebességgel vágtatott át rajtunk, szinte fel sem ocsúdtunk az egyik eseményből, már jött a következő. Most megpróbálom összeszedni mi minden történt utolsó bejegyzésem óta. Egy csütörtök este kezdődött, amikor Anyu tényleg megérkezett Helsinkibe, a repülőtérre. Este tíz után szállt le a gépe, én pedig kocsival lementem érte, ne kelljen éjszaka a buszokra várnia. Persze éjjel nincs erre se nagy forgalom, így kevesebb mint két óra alatt lenyomtuk hazafelé azt a száznyolcvan kilométert. Izgi volt éjszaka vezetni az őszi, ködös mellékutakon. A Hämeenlinnától Kangasaláig tartó kilencven kilométeren egyetlen autó sem jött szembe. Szerencsére a jávorszarvasok se ezen az éjjel akartak átkelni az úton.... Pénteken kellően használhatatlan voltam, majd szombaton magam is repülőre ültem, és elvitorláztam Budapest felé. Egész pontosan először lebuszoztam Helsinkibe, röpke négy óra alatt, és felültem a repülőre. Apu és Zoli már vártak rám, és ezúttal autóval értünk Tárnokra. (Közben kissé eltévedtünk, mert az M0 út egyik felhajtóját lezárták, de kis kalandozás után csak odataláltunk, ahová akartunk.) Vasárnapra szüretelést terveztünk, de délelőtt reménytelenül zuhogott az eső, így ez a programpont törölve lett. Szerencsére délutánra elmentek az esőfelhők, így Apuval ketten kisétáltunk Tárnok Ófaluba, ahol éppen búcsú volt. Kirakodóvásár, vurstli, meg minden. Hát, vagy tíz éve nem voltam ilyen helyen, de most ez az alkalom újabb tíz évre kielégítette az ilyen irányú igényeimet. Viszont Apuval beszélgettünk egy jót. Este még egy nagy közös mozizás is belefért Apával, Zolival, meg Zoli barátnőjével, Dinával. Bruce Willis idén is megmentette az emberiséget egy könnyen felejthető, sci-fi-nek csúfolt filmben, de hát valljuk be, tőle nem is vártunk többet.

Hétfő volt a haragnak ama napja, amikor is szembeszálltam a Banknak nevezett fenevaddal. (Hét feje volt, és tíz szarva.) Kezdődött saját bénázásommal (természetesen). Gondosan kinéztem a vonatot, amivel kényelmesen beutazhattam Budapest székes fővárosunkba, gondosan kipakoltam a laptopomat a hátizsákból, mondván, minek cipeljem egész nap, majd kiballagtam az állomásra, bevonatoztam, alászálltam a metróba, és ott realizáltam, hogy elfelejtettem kinyomtatni a papírt, melyen rajta voltak a pénzátutalás részletei, bankszámlaszámok, kódok, satöbbi. Mit ne mondjak, fordult velem egyet a világ. Elképzeltem, hogy mire kimegyek Tárnokra, kinyomtatom a papírt, visszajövök, addigra öreg este lesz, kedvenc Bankom addigra már rég bezár. Szerencsére hamar jött a sugallat, hogy tulajdonképpen nekem nem is a papírra van szükségem, hanem magára a fájlra, ami viszont megvan a munkahelyi gépeinken több példányban is. Nosza, irány egy internetkávézó! (Bevallom, idegenül Budapesten egy ilyet találni is kihívás, de végül a Nyugati mellett találtam egyet, ahol gépek is voltak, nem csak a puszta, levegőben zizegő internet.) Üzenet a kollégáknak a munkahelyre, akik nyomban a segítségemre siettek, és elküldték a kérdéses fájlt e-mailen, amit így se-perc alatt ügyesen ki is nyomtattam. Így már minden együtt volt a fellegvár megkörnyékezésére, elballagtam hát a Semmelweis utcába, az oroszlán barlangjába, ahol pénzemet őrzik. Bár próbálkoztak még azzal is, hogy lakcímkártya nélkül a személyi igazolványom nem érvényes, de útlevelem láttán belátták, hogy nincs mit tenniük, és végül csak megejtődött az átutalás. Mentségükre legyen mondva, hogy az ügyintéző nagyon segítőkész volt, és maga is szabadkozott a jogszabályok rigorózus volta miatt. Ej, mit nekem, végre le volt tudva a hivatal, miénk már a világ! Ellátogattam némely könyvesboltokba, ahol is megvásároltam Ortutay Gyula naplójának most megjelent első kötetét. Aztán bementem a volt munkahelyemre, az ELTE-re a volt kollégákat meglátogatni. Már aki még maradt a nagy kivándorlási hullám kellős közepén. (Megjegyzem, hogy a Genetikai tanszéken, a csoportunkban végzett összes PhD-s már külföldön dolgozik. Ez az! Megcsináltuk! Izé... Ezt jól megcsináltátok.) Hétfő este villámlátogatást tettem Aurél barátoméknál. Nekik van két fiúcskájuk, Bence és Dávid, akik nagyon jó fejek voltak. Vicces volt látni, hogy ugyanazok a mesék mennek náluk (Pingu és Thomas a gőzmozdony), mint pár éve nálunk. Kissé meglepődtem Aurél pesszimista világlátásán. Eddig abban a tudatban éltem, hogy neki, mint jól menő pénzügyi vezetőnek igazán nincs oka panaszra. Most pedig azt hallom tőle, hogy a vállalatok gazdálkodását látva totális pangást lát az utóbbi néhány éve a magyar gazdaságban, ezért nem lát továbblépési lehetőséget. Fontolgatják ők is a külföldre költözést. Megdöbbentőnek tartom, hogy az összes rokonom és ismerősöm, akiket mind jobbnak tartok valamilyen szempontból magamnál (szakmailag, karrierileg, pénzügyileg), mind az elmenést tartják megoldásnak. Vajon miért jut megint eszembe Wass Albert verse, a Nagypénteki sirató?

Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
messzi út porából köpönyeget veszünk...
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.
Véreim! Véreim! Országutak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha sem lesz vége?

Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.

Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat.
mindég kettőt, soh'se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s amiként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.

Majd, ahogy az idő telik,
mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig

térdelünk a kereszt alatt
húsvéti csodára lesve.
Egyszer a jobbszélső alatt,
másszor a balszélső alatt,
éppen csak hogy a középső,
az igazi, üres marad.

Nincsen is keresztfánk közbül,
nem térdel ott senki, senki.
A mi magyar Nagypéntekünk
évszázadok sora óta
évszázadok sora óta
ezért nem tud Húsvét lenni.

Így lettünk országút népe,
idegen föld csavargója,
pásztortalan jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő,
kakasszóra péterkedő,
júdáscsókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel
Krisztus-Úrban szövetkező.

Te kerülsz föl? Bujdosom én.
Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
Egynek közülünk az útja
mindég kivisz idegenbe.

Bizony, jól mondja a nóta,
hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
messzi nagy utakra megyünk.
Messzi nagy utak porából
bizony, köpönyeget veszünk.

S ebben a nagy köpönyegben,
sok-sok súlyos köpönyegben
bizony pajtás, mondom Néked:
rendre, rendre mind elveszünk.

(Bajorerdő, 1947)

Kedden meglátogattam Zsuzsi szüleit. Még előtte a Ferenciek terén voltam, ahol szentségimádás volt. Később ellátogattam a Fókusz könyváruházba, és csak azután mentem ki a Hűvösvölgybe. A Moszkva téren nagyon elcsodálkoztam azon, hogy már se busz, se villamos nem jár arra ötvenhatos néven, úgy látszik, valakinek nagyon szúrta a szemét ez a sokatmondó szám. Pedig úgyis mindenki emlékszik jól, hogy „Moszkva térig jár az 56-os busz, sok az ellenőr és rég nincs kalauz”... Zsuzsi szüleinél remek ebédet kaptam (csülkös bablevest, hmm...), aztán Zsuzsi Papájával a számítógépeket nyüstöltük. Mint kiderült nem eléggé, mert éppcsak azt nem csekkoltuk le, hogy a laptopja hogyan tudja vezérelni az ADSL modemet. Azóta kiderült, hogy sehogy, nem állítottuk be.... A látogatás után elmentünk egy nagy játékkereskedésbe, ahol mindenféle karácsonyi ajándékokat kerestünk kisebb nagyobb gyerekeknek. Végül Zsuzsi papája kiautózott velem Tárnokra, ahol megpihenhettem.
Szerdán következett a hazautazás. Szerencsére elég emberi időpontokra sikerült a repülőjegyet vásárolni, úgyhogy délelőtt Apával kényelmesen bevonatoztunk Budapestre, majd a BKV segítségével átszeltük a várost, és elég hamar kijutottunk Ferihegyre. Itt vagy két órát kellett várakoznom. Addig beültünk egy kávéházba, és az élet nagy kérdéseiről beszélgettünk. Ez alatt a pár nap alatt jó sokat beszélgettünk Apuval. Skype-on is szoktunk, de persze élőben sokkal jobb egy beszélgetés. Azután repülés, pár óra buszozás, (közben Piszok Alfréd, azaz Piszkos Fred kalandjainak beható tanulmányozása) és már meg is érkeztem Kangasalába, még éppen a gyerekek lefektetésére.
Csütörtökön felvirradt a nagy nap, amikor a docensi próbaelőadásomat tartottam az intézet professzori grémiuma előtt. Már a repülőúton alaposan felkészültem (meg persze már előtte is), a prezentációm is rendben volt, a szöveget meg a témát is alaposan kidolgoztam. Az előadás tulajdonképpen jól sikerült, a vezetőség jónak minősítette, és felterjesztettek a fokozatra. Emberi számítás szerint az egyetem kancellárja (vajon mi lehet ez a poszt magyarul?) október 28-án aláírja a kinevezésemet, és akkor már hivatalosan is docens leszek (dosentti – magyarul adjunktus). Nos, az előadásról videó is készült, amit másnap megnézhettem a családdal együtt. Én már nem voltam annyira elégedett az előadásommal, szerintem nagyon látszik, mennyire fáradt voltam. Több dolgot kiszúrtam, amire legközelebb, amikor nyilvános előadást tartok, majd külön odafigyelek.
Péntek estére megérkezett a finn számlámra az átutalt pénzem. Kissé elgondolkodtam rajta, hogy vajon hétfőtől péntekig hol lebeghetett az összeg? Mert hogy ez időben egyik számlámon sem volt jelen. Na de hagyjuk az összeesküvés elméleteket. A lényeg az, hogy szombaton Zsuzsival elmehettünk, és megrendelhettük a kiválasztott jövőbeni autónkat, amibe végre már mind a hatan rendesen beférünk, és hamarosan nem kell a gyerekekkel szabálytalanul és balesetveszélyesen autózni.
Vasárnap délelőtt misére mentünk, ezúttal Zsuzsival kettesben. Időnként jó megint csak kettesben menni ide-oda, és úgy tenni, mint régen, amikor még csak mi voltunk az egész világ. Délután játszóház volt, ahová most csak a lányok mentek Zsuzsival és Anyuval. Boti rosszul érezte magát, kis hőemelkedése is volt, ezért jobbnak láttuk, ha itthon maradok vele. (Meg ugye az autóba se fértünk volna be mind a heten. Na de majd jövőre!)
Ma (hétfőn) Anyu visszautazott Magyarországra. Eléggé izgultam, nehogy elvesszen a buszos átszállásoknál, de sikeresen elérte a gépet, otthon meg már Apa várja a reptéren. A közeljövőben talán egy kicsit lazul a tempó, de semmi esetre se nagyon. Zsuzsi továbbra is nyelvkurzusozik, a gyerekeknek vége az őszi szünetnek, oviba és iskolába járnak. Nekem október végén ismét pályázati határidőm van a finn akadémiánál, november végéig pedig be kell fejeznünk a könyvfejezetet, amin most dolgozunk.
Hű, most látom, ez jó hosszú bejegyzés lett.

Az utolsó szép őszi napok

Lassan véget érnek a szép őszi napok. Már színesek a falevelek, még olykor olykor szépen sót a nap, de már korán sötétedik és megjöttek a hajnali fagyok is. Ahogy a költő mondja: „Közeledik a tél, deres a falevél.” Most már gyakori az esős, kellemetlen időjárás, örültünk hát, hogy pont a hét végére napsütés jutott, ha meleg nem is. Szombatra időzítettük a nagy családi kertészkedést. Lenyírtuk a füvet elöl és hátul is, levágtuk a nagy lapulevelű dísznövényt az előkertben, és teletömködtük mindezekkel a komposztálót. Ezzel meg is telt, szóval remélem, jövő nyárra legalább az alsó régiók bekomposztálódnak. A gyerkőcök lelkesen segítettek, Botond fűnyírózott, a többiek meg gereblyéztek. Pont időben voltunk a kertészkedéssel, mert vasárnapra már eleredt az eső. A vízelvezető csatorna, amit a nyáron Apuval szereltünk, remekül funkcionál, úgyhogy már nem veri az eső a lefolyónál a fal alját.

Kedden Balázzsal a kórházban voltunk felülvizsgálaton, a mozgásával kapcsolatban. Szépen fejlődik a gyermek, jövő tavasztól már teljesen elhagyják az extra gyógytornát, cserébe az iskolában lévő segítő pedagógusnak adnak plusz feladatokat Balázs mozgásával kapcsolatban. Amúgy a felmérés szerint Balu már a korosztályának megfelelő képességekkel rendelkezik, a finom mozgásai ugyan éppen csak az elfogadható tartomány alsó szélén vannak, de az értelmi képességei meg az átlag felett. Nos, ezt akár pozitívumként is felfoghatjuk, hiszen mennyivel rosszabb lenne a dolog fordítva. Szombat délelőtt gyakoroltuk Balázzsal a biciklizést is. Most már sikerült elindulnia és kontrázni is, a haladás meg már egy ideje szerencsére nem probléma. Sok gyakorlásra van még szüksége, de a képessége már megvan.
Luca továbbra is küzd az oviba menéssel. Szerencsére egyre inkább szokja a megpróbáltatásokat, és pénteken jött el az a nap, hogy délután azt mondták, hogy aznap egyáltalán nem sírt. Szóval van haladás. Amúgy továbbra is dúl nála a dackorszak, de ha jól kelt reggel, akkor átváltozik tündérkévé, buzog és mosolyog, mint a nővérkéje. Ha meg rossz napja van, akkor semmi sem jó, a földhöz veri magát és csak bőg. Éjszaka is gyakran fent van, bár pont péntek este egy mukk sem volt, végre jól aludtunk.
Vasárnap este ismét játszóház volt, mi adtuk az uzsonnát, így pizzát sütöttünk délután. Ezen a héten a szokásos ügymeneten túl hétfőn elmegyünk a magyar oktatás megbeszélésére. Elképzelhető, hogy átkerül a magyaróra csütörtök délutánra, és akkor a mi fiaink is részt tudnak majd venni. Persze sok még a ha ebben a témában. Csütörtökön jön hozzánk Anyu. Úgy várjuk őt, mint a felmentő sereget, aki segít majd bepótolni a gyerekekkel azt a sok mindent, amire a hétköznapi rohanásban egyszerűen nincs időnk. Én szombaton utazok Magyarországra, hála az OTP Banknak. Próbálnék minél több dolgot belezsúfolni abba a három napba, amit otthon töltök majd, meglátjuk majd, milyen eredménnyel. Elsőbbséget a hivatalos ügyek élveznek. Addig is készülök a docensi bemutató előadásomra, amit a hazautazásom másnapján tartok majd.