Az elmúlt hét folyamán még mindig az influenzával küzdöttünk. Balázs csak nagyon lassan gyógyult, Lucusnak pedig a fülére ment a kórság, így antibiotikumot kellett szednie egész héten. Sajnos nem értékelte nagyra a gyógyszerbevétel gondolatát, így naponta kétszer, reggel és este is közelharcot kellett vívni vele, hogy a szájába varázsolhassuk a négy milliliternyi szirupot. És mivel az antibiotikum megviselte a hasát is, rendeltek neki Rela cseppeket is, ami helyrehozza a bélflóráját. Ami napi egy további szerbevételt is jelent....
A fájós has azt is jelentette, hogy nem evett jól, és ez meg is látszott a hangulatán (joviális alkat). Nyűgös volt, egész nap kézben akart lenni, éjjel pedig gyakran fönt volt. Mindez Balázs egyre javuló állapotával kombinálva meglehetősen kifárasztotta Zsuzsit, úgyhogy a hétvégére már kellően lefáradt állapotba került...
Nekem a munkahelyemen a szokásos rutin folytatódott. A hét első három napján is folytatódott a követéses munkavizsgálat (ahol is engem „követnek”, hogy hogyan dolgozom – egy kutatómunka részeként). Mivel ez nem nagyon engedi meg a lazítást, így hihetetlen tempóban haladok. Elkészült egy újabb kézirat, amit most hamarosan be fogunk küldeni egy nem is rossz újságnak, továbbá egyéb projectekben is remekül haladtam. Cserébe esténként alaposan kipurcanva értem haza.
Szombatra szerencsére semmiféle program nem volt beütemezve, így végre rászántam magamat az autó hátsó ütközőjének a cseréjére. Még tavaly nyáron történt az eset, mikor is Zsuzsi beletolatott egy alacsony utánfutóba. Ekkor az ütköző kissé összetört. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy nagyon kellemetlenül érezzem magamat, ha valahova menni kell. A szervízben javíttatás szóba se jött, mert egy gyári ütközőelem 300 eurónál kezdődik, és erre jönne még a festés, a munkadíj, stb... Viszont az egyik itteni magyar pont karosszériamunkákkal foglalkozik, általa sikerült szerezni bontóból egy megfelelő darabot, sőt, ő le is festette a megfelelő színűre. Megjegyzem, az egész országban csak két darabot tudott felhajtani, de nekem persze egy is elég volt. (Legalábbis remélem.) Tavaly decemberben meg is történt a tranzakció, és mostanra került egy szabad délelőttöm, amit rászántam a cserére. Bevallom, kicsit féltem a dologtól, de kiderült, hogy gyerekjáték az egész, csak néhány csavart kellett kiszedni, és már kész is. Egyszóval, sikerélményem volt ezzel kapcsolatban.
Szombat délután a fiúk nem aludtak, hanem megnéztük (már sokadjára, de nem baj) az „Az istenek a fejükre estek” filmet. Ez továbbra is jó film, tele mindenféle érdekes afrikai állattal a Kalahári sivatagból.
A másik műszaki esemény pedig az volt, hogy a laptopom töltőjében eltört az egyik vezeték. A laptop elhalálozása már bármikor bekövetkezhet, két és fél év csaknem napi igen intenzív használat után talán nem is csoda. (Most is ezt a szöveget a buszon ülve ezen a laptopon rom, hiszen máskor nem nagyon van ilyesmire időm.) A burkolata is repedezik már, és gyanítottam azt is, hogy valami nincs rendben azzal a vezetékkel. Egyszóval szombat este végleg megtagadta a rendeltetés szerinti működést, ami azért nagy baj, mert töltés nélkül maga a laptop is használhatatlan, a pótalkatrész meg vagyonokba kerülne (hajrá fogyasztói társadalom). Miután mégiscsak nonszensznek tartom, hogy egy nyamvadt vezeték miatt az egész laptopot diszkvalifikálni kelljen, vasárnap délután forrasztópákát ragadtam, és kis küzdéssel MEGJAVÍTOTTAM a vezetéket. Nem mondom, ezt a forrasztást nem mutatnám be mint vizsgadarabot, viszont rövid távon egyenlőre megteszi, és még egy ideig tudom használni a gépet.
Vasárnap délelőtt misén voltunk, délután pedig játszóházban. A (már amúgy elmúlt) farsang tiszteletére jelmezbált rendeztek a gyerekeknek, nagy volt a vidámság. Virág a kék hercegnő ruháját vette fel, Balázs meg természetesen a betment. Boti jelmezét viszont alaposan elszúrtuk. Zsuzsi ugyanis megbeszélte az egyik ismerőssel, hogy ő hoz neki, de valahogy nem beszéltük meg rendesen, így elfelejtődött. Illetve nem is tudom pontosan, hogy hogy történt, mert nem követtem az eseményeket, csak már ott derült ki, hogy Botinak nincs jelmez. Szerencsére volt egy fölös jelmez, így mégiscsak beöltözhetett (szellemnek), de engem nagyon rosszul érintett a dolog. Szerencsére Botit nem annyira, így nem volt akadálya a vidámságnak.
Közben a felnőttek szót váltottak a következő évre esedékes tervekről, és szóba került, hogy csinálni kellene a magyar gyerekeknek egy cserkészcsapatot. Van előzménye a dolognak, mert Sanyi már vezetett itt cserkészcsapatot, illetve vannak máshol is a nyugati diaszpórában magyar csapatok. Még képlékeny a dolog, és meglátjuk mi sül ki belőle. Elsősorban arra volnék kíváncsi, hogy mekkora igény lenne egy ilyen rendszeres foglalkozásra.
Ezen a héten szerdán viszem az autót vizsgáztatni. Remélem, ezzel pont kerül néhány ezzel kapcsolatos problémára, úgy mint a szélvédő nedvesítője, meg az olajcsere. Balázs ma (hétfőn) végre megint mehet oviba, és egyből „lelupäivä” van, azaz a héten az a nap, amikor saját játékot vihetnek be. Nagyon fel volt dobva, remélem most egy darabig nem lesz gond a lelkesedéssel.
A fájós has azt is jelentette, hogy nem evett jól, és ez meg is látszott a hangulatán (joviális alkat). Nyűgös volt, egész nap kézben akart lenni, éjjel pedig gyakran fönt volt. Mindez Balázs egyre javuló állapotával kombinálva meglehetősen kifárasztotta Zsuzsit, úgyhogy a hétvégére már kellően lefáradt állapotba került...
Nekem a munkahelyemen a szokásos rutin folytatódott. A hét első három napján is folytatódott a követéses munkavizsgálat (ahol is engem „követnek”, hogy hogyan dolgozom – egy kutatómunka részeként). Mivel ez nem nagyon engedi meg a lazítást, így hihetetlen tempóban haladok. Elkészült egy újabb kézirat, amit most hamarosan be fogunk küldeni egy nem is rossz újságnak, továbbá egyéb projectekben is remekül haladtam. Cserébe esténként alaposan kipurcanva értem haza.
Szombatra szerencsére semmiféle program nem volt beütemezve, így végre rászántam magamat az autó hátsó ütközőjének a cseréjére. Még tavaly nyáron történt az eset, mikor is Zsuzsi beletolatott egy alacsony utánfutóba. Ekkor az ütköző kissé összetört. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy nagyon kellemetlenül érezzem magamat, ha valahova menni kell. A szervízben javíttatás szóba se jött, mert egy gyári ütközőelem 300 eurónál kezdődik, és erre jönne még a festés, a munkadíj, stb... Viszont az egyik itteni magyar pont karosszériamunkákkal foglalkozik, általa sikerült szerezni bontóból egy megfelelő darabot, sőt, ő le is festette a megfelelő színűre. Megjegyzem, az egész országban csak két darabot tudott felhajtani, de nekem persze egy is elég volt. (Legalábbis remélem.) Tavaly decemberben meg is történt a tranzakció, és mostanra került egy szabad délelőttöm, amit rászántam a cserére. Bevallom, kicsit féltem a dologtól, de kiderült, hogy gyerekjáték az egész, csak néhány csavart kellett kiszedni, és már kész is. Egyszóval, sikerélményem volt ezzel kapcsolatban.
Szombat délután a fiúk nem aludtak, hanem megnéztük (már sokadjára, de nem baj) az „Az istenek a fejükre estek” filmet. Ez továbbra is jó film, tele mindenféle érdekes afrikai állattal a Kalahári sivatagból.
A másik műszaki esemény pedig az volt, hogy a laptopom töltőjében eltört az egyik vezeték. A laptop elhalálozása már bármikor bekövetkezhet, két és fél év csaknem napi igen intenzív használat után talán nem is csoda. (Most is ezt a szöveget a buszon ülve ezen a laptopon rom, hiszen máskor nem nagyon van ilyesmire időm.) A burkolata is repedezik már, és gyanítottam azt is, hogy valami nincs rendben azzal a vezetékkel. Egyszóval szombat este végleg megtagadta a rendeltetés szerinti működést, ami azért nagy baj, mert töltés nélkül maga a laptop is használhatatlan, a pótalkatrész meg vagyonokba kerülne (hajrá fogyasztói társadalom). Miután mégiscsak nonszensznek tartom, hogy egy nyamvadt vezeték miatt az egész laptopot diszkvalifikálni kelljen, vasárnap délután forrasztópákát ragadtam, és kis küzdéssel MEGJAVÍTOTTAM a vezetéket. Nem mondom, ezt a forrasztást nem mutatnám be mint vizsgadarabot, viszont rövid távon egyenlőre megteszi, és még egy ideig tudom használni a gépet.
Vasárnap délelőtt misén voltunk, délután pedig játszóházban. A (már amúgy elmúlt) farsang tiszteletére jelmezbált rendeztek a gyerekeknek, nagy volt a vidámság. Virág a kék hercegnő ruháját vette fel, Balázs meg természetesen a betment. Boti jelmezét viszont alaposan elszúrtuk. Zsuzsi ugyanis megbeszélte az egyik ismerőssel, hogy ő hoz neki, de valahogy nem beszéltük meg rendesen, így elfelejtődött. Illetve nem is tudom pontosan, hogy hogy történt, mert nem követtem az eseményeket, csak már ott derült ki, hogy Botinak nincs jelmez. Szerencsére volt egy fölös jelmez, így mégiscsak beöltözhetett (szellemnek), de engem nagyon rosszul érintett a dolog. Szerencsére Botit nem annyira, így nem volt akadálya a vidámságnak.
Közben a felnőttek szót váltottak a következő évre esedékes tervekről, és szóba került, hogy csinálni kellene a magyar gyerekeknek egy cserkészcsapatot. Van előzménye a dolognak, mert Sanyi már vezetett itt cserkészcsapatot, illetve vannak máshol is a nyugati diaszpórában magyar csapatok. Még képlékeny a dolog, és meglátjuk mi sül ki belőle. Elsősorban arra volnék kíváncsi, hogy mekkora igény lenne egy ilyen rendszeres foglalkozásra.
Ezen a héten szerdán viszem az autót vizsgáztatni. Remélem, ezzel pont kerül néhány ezzel kapcsolatos problémára, úgy mint a szélvédő nedvesítője, meg az olajcsere. Balázs ma (hétfőn) végre megint mehet oviba, és egyből „lelupäivä” van, azaz a héten az a nap, amikor saját játékot vihetnek be. Nagyon fel volt dobva, remélem most egy darabig nem lesz gond a lelkesedéssel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése