Ötvenhat pizsama

Tegnap kaptam a családos email listán egy linket. Készült egy rövidfilm sorozat 56 pizsama címmel, amit meg lehet nézni az interneten. Általában nem lelkesedem a levéllistákon terjedő ilyesfajta videókért, de ez valamiért megfogott. Az ajánló emailben csak annyi állt, hogy kisgyerekes családok életéből mutat szösszeneteket, egykézőktől kezdve tízgyerekes nagycsaládokig bezárólag. Hogy, s hogy nem, tegnap este a gyerekfektetés s a kártyázás után bekapcsoltam, végül is alig ötven perc, még belefér az estébe.

És bingó! Telitalálat! Nagyon megfogott a téma, és aztán még Anyuval is meg Zsuzsival is beszélgettünk még róla, pedig akkor már tényleg késő volt.
Szóval a sorozat tizenegyszer négy perc, egy egy életkép, hangulat, benyomás, szóval rövidfilm egy család hétköznapjaiból. Az első részben egy egygyerekes család, aztán egy kétgyerekes, aztán három, négy, s végül tizenegy. Összesen ötvenhat gyerek, azaz 56 pizsama.
Nagyon tetszettek a kontrasztok. Bár a készítők (az Origo, ha jól értesültem) egy kicsit se vádolhatók keresztény vagy konzervatív elfogultsággal, mégis, nehéz letagadni, hogy az egész sorozat kicsengése pro-gyerek, pro-házasság, pro-család. Csupa olyan gondolat, amivel örömmel tudok azonosulni.
Érdekes volt megfigyelni, hogy a gyerekszám növekedésével hogyan változnak a hangsúlyos problémák. A legtöbb filmben az anyuka, feleség vitte a szót, így elsősorban a nők szemszögéből pillanthattunk be a családokba. Egy gyereknél előjött, hogy az az egy olyan aktív, hogy leköti az összes rendelkezésre álló energiát. Nyolc gyereknél elhangzott, hogy a szomszéd gyönyörűen rendbe tartja a kertet, mert egész nap ott van, ők meg csak kivonulnak teljes létszámmal, és hipp-hopp megvan az egész. (Farmville Live – klikk.)
Gondolkodtam azon, hogy melyik családmodellbe tudom beleélni magamat, melyiket érzem sajátomnak. Egyértelműen az öt, a hat és a hétgyerekesek voltak számomra vonzóak. Az egy gyerekes anyuka nagyon nem az én világomból jött, abban a családban egyértelműen körülötte forgott az élet rendje, s szerintem az sose jó, ha egy szülő nem tud kizökkenni az énközpontúságból. Elhangzott, hogy a gyereke egy éves koráig úgy érezte, börtönben van. Zsuzsi azt mondta, a mi első gyerekünknél ő is érezte ezt így, de úgy tűnik, sikerült tovább lépnünk.
A kétgyerekes családnál két jelenet volt meghatározó nekem, az egyik, amikor ébresztőkor beszólt a kisebbik gyerek az anyjának: „Anya, szétverlek”. Kontraszt: nagycsaládos angol szakos egyetemista nagylány angolra okítja a kistesókat. Szemmel láthatólag nem szívesen.
Kedvenc gondolataim: ötgyerekes anyuka megjegyzi, hogy akkor vált sokkal könnyebbé az élet, amikor már egyik gyerek sem volt óvodás. Meglátjuk, már nálunk is csak a legkisebb leányka óvodás, s az eggyel nagyobb most (holnap) kezdi az iskolát. Reméljük, valóban egy kicsit könnyebb lesz.
Több szempontból is jó érzés volt néni ezeket a filmeket. Először is a médiában a legritkább esetben láthatók nagycsaládok pozitív módon bemutatva. Sokan a nagycsaládot túlhaladottnak, szektásnak ítélik, vagy asszociálják a nyomorgással, tudatlansággal. Egyszerűen jó volt látni olyan példákat, ahol „jól szituált” családokban hat, nyolc, tizenegy gyerek van. Meg aztán jól esik, hogy végre valakik pozitívnak állítják be a nagycsaládos létet, mert elvégre négy gyerekkel mi is oda tartoznánk, még ha csak a belépő kategóriába is, ahogy Zsuzsival megegyeztünk.
Aztán azért is jó volt megnézni ezt a filmet, mert hajlamos vagyok arra, hogy időnként, gondolatban megveregessem a vállunkat. Elvégre négy gyerekkel, külföldön, jobbára külső segítség nélkül... Azért nem semmi, nem igaz? Aztán látom azokat a családokat kilenc, tíz, tizenegy gyerekkel, az anyukákból áradó vitalitást, az asztal körüli buli hangulatot. S felmerül bennem: négy gyerek? Piskóta.
Egyébként tényleg, tudja valaki, hová tűnnek a fél pár zoknik?