Autójavítás

Ezen a hétvégén sor került az autónk karosszériájának kikupálására. Az ember panaszkodhat, hogy a Lada egyes szerkezetei nem igazán jó minőségűek, s ezért sose tudni, miért nem indul a kocsi, de a karosszérián található karcokért, benyómódásokért csak magunkat hibáztathatjuk. Így van ez nálunk is. Kocsinkon egyre szaporodtak a karcolások, s egyszer még egy oszlopba is sikerült beletolatnom, ami csúnya gyűrődést csinált a jobb hátsó sárhányóra. Végre sikerült megszervezni, hogy elvihessem a kocsit Karjaa-ba, ahol Nagy Gábornak (ismertebb nevén Bigus) autófényező és ipari festő műhelye van, és aki bevállalta, hogy kiköszörüli a kocsin esett csorbákat. Szombaton reggel még nyolc előtt indultam, de a havas idő miatt csak fél tizenegy magasságában értem le délre a bő kétszáz kilométeres táv után. Azon melegében neki is állt a mester és a sógora, és kalapálni egyengetni kezdték a kasztnit. Maga a munka nagyon kemény volt, szombaton este tíz után fejeződött be az első menet, azután vasárnap kilenctől délután négyig a második. Volt javítanivaló bőven A legnagyobb feladvány a már említett jobb hátsó benyomódás és egy másik kisebb horpadás kiegyengetése volt. Először belülről, a csomagtér felől nyomták hidraulikus nyomóval, aztán kívülről vasszegecseket hegesztettek a karosszériára, és azokkal húzták ki az eredeti formára a borítólemezt. Kiderült, hogy az orosz medve bőre viszonylag vastag vaslemez, így elég jól viselte az alakítást. Aztán, amikor már horpadás nem volt, következett a felület elsimítása. Valamilyen két komponensű műanyaggal lekenték az összekalapált lemezrészeket, azután megkötés után teljesen simára csiszolták a felületét, amíg már teljesen olyan simaságú (és formájú) lett, mint az eredeti. Ezután a nem érintett részeket betakarták papírral, és következett a több rétegű festés. Először egy korrózió elleni réteg ment azokra a részekre, ahol a fém alakításra került. Utána jött az alapozó, amit aztán ismét lecsiszoltak simára. Ez adta meg a felület végső simaságát. Erre ment föl a festékréteg háromszori felhordással, és végül a lakk a tetejére, amit aztán hetven fokon ráégettek a karosszériára. Mindebből szombat estig az alapozás végéig jutottunk (illetve jutottak a mesterek) el.
Ezt a nagy munkát látva azon gondolkoztam, hogy én nem bírnám a saját munkámban ezt az odaadást és munkatempót, és ennek a gondolatnak nem örültem. Bizony, ha én képes lennék magamnak ilyen tempót és kitartást diktálni nap mint nap, már sokkal előrébb lehetnék a dolgaimmal. Szerelés közben eszembe jutott, amikor Apuval voltunk valahol valamilyen kocsit szerelni. Már konkrétumokra nem emlékszem, de valahogy ugyanazok a fordulatok, félpoénok jöttek elő, amit én csak a „melósvilág” címkével illetek, nem tudom, mennyire helyesen. Eltűnődtem, hogy ennek a melósvilágnak is megvan a maga erkölcsisége a trágár viccekből alakult felszín alatt, és én ezt elsősorban a munka megbecsülésében látom meg. Például abban, hogy nincs ebédszünet vagy kávézás addig, amíg olyan fázishoz nem ér a munka, vagy, hogy ha valami nem sikerül, akkor nem lehet ráhagyni, hogy jó az úgy, hanem szét kell szedni és megcsinálni újból akkor is, ha emiatt órákat csúszunk. Amikor nem a ledolgozott órák száma számít, ha nem a megcsinált munka. Komolyan belepirultam abba, hogy ez mennyivel tisztább, mint a nyolctól négyig eltöltött idő az irodában.
Voltak nagy beszélgetések is, szombat este, illetve vasárnap a várakozási szünetekben. Sok kérdés terítékre került kezdve a politikától a hitéleten át egészen a nemzeti sorstalanságunkig. Sok mindenben nem tudok azonosulni Gábor világlátásával, de néhány alaptételben igen. Ezt így tudnám összefoglalni: létezik egy abszolút értékű morális mérce, amely megrendült. Illetve nem maga a mérce rendült meg, hanem kényelemből, önzésből, egyéb okokból eltértünk tőle, sőt megkérdőjeleztük, tudatosan romboltuk. Az életünkben tapasztalható sok rossz pedig ennek a folyománya, hiszen „se Isten, se Haza”. A nagy kérdés az az, hogy helyre lehet e még állítani egy konzervatív értékrendet a fiatal generációkban, vagy bele kell nyugodni az általános romlásba? Esetleg tényleg igaz, hogy család, hit, nemzet már nem pozitív érték többé? Hisz a többség úgy tűnik, elveti ezeket és nem tartja többé értékesnek, amiért érdemes küzdeni, amik szerint érdemes élni. Mi maradt akkor hát?