Az utolsó két hétben végre felcsillant a tavasz lehetősége minálunk. A hőmérséklet napközben már rendszeresen pluszban tartózkodik, s így hiába fagy hajnalonként, a hó napról napra olvad. Azért még így is maradt bőven, a kertben kábé húsz centinyi a februári nyolcvanból. Az utak viszont lassan teljesen felszáradnak. Ez két dolog miatt érdekes, egyrészt lassan időszerűvé válik az autón a téli gumik lecserélése a nyári szériára, másrészt elérkezett a biciklizés idő!
Szombaton Balázs kérésére elő is szedtük a bringákat, a sisakokat, s a gyerekek megejtették első karikázásukat a környék utcáin. Luca meglepő módon egyből beszállt a játékba, s hamarosan vad tempóban száguldozott a kis zöld támasztókerekes gépen. Már ahol nem mutatkozott fél ezrelékesnél meredekebb emelkedő, mert ugye az izomzat még nem fejlődött hozzá a lelkesedéshez. Szó mi szó, a hétvége mindkét napján megejtettünk némi kellemes kinti testmozgást.
Vasárnap, a mise után eljött hozzánk Nati, és a gyerekek délután együtt játszottak. Főleg babázás meg „petsoppi” volt, de maradt idő biciklizésre, sőt, Zsuzsi-féle mákos süti evésre is.
Lassan a végéhez közeledik a nagyböjti filogenetika kurzusom, s úgy érzem, éppen ideje. Azon gondolkodom, hogy jövőre be fogok iktatni egy hetedik előadást és egy ötödik gyakorlatot is, többszörös szekvencia illesztések témában, ugyanis a hallgatók szemmel láthatólag enyhén szólva tájékozatlanok a témában, ami baj, nagy baj...
Az utóbbi hetekben a netes társadalomban igencsak port vert fel egy kezdeményezés. Megjelent egy honlap, az IKSZ védnöksége alatt (?), amely hazatérésre buzdítja a külföldön dolgozó fiatal értelmiségieket. A szándék nemes, a megvalósítás viszont harmatgyenge, s itt bizony nem a technikai oldalra gondolok. Az oldal érveket sorakoztat föl a mellett, hogy miért érdemes egy külföldön dolgozó magyar fiatalnak visszaköltöznie Magyarországra. Szerepel ott családi kedvezmény, multikulti Budapest és túrórudi is. Sajnos azt kell mondjam, ez utóbbi a felsoroltak közül a legerősebb érv. Az oldal fórumait elárasztották a kritikus bejegyzések, sőt, számos más portálon és fórumon terítékre került a téma. Többek között kedvencemen, a HUP-on is. Sajnos a nemes kezdeményezőkhöz hamarosan kevésbé nemes önkéntesek csatlakoztak, akik igencsak kemény szavakkal magyarázzák el, hogy magyar gyereknek Magyarországon kell élnie, halnia. Pár magvas gondolat tőlük:
„én személy szerint örülnék ha a kint maradók elsőnek visszafizetnék az oktatás/egészségügy és egyéb díjat ami a ~24 évig tartó felnevelésükhöz kellett, mindent, aztán ha majd úgy érzik egálban vannak, akkor ezen felül még fizessenek havonta plusz pénzt pl a nyugdíjasok, rokkantak, fogyatékosok eltartásra is mert hát most rosszul megy az országnak és mint magyar állampolgár vegyék ki ebből is a kötelességüket ahogy a többiek, ha úgy adódik pl katonai szolgálatra is illene bevonulni. Valahol az is jogos társadalmi elvárás hogy akinek lehetősége van a magyarokat gazdagítsa gyerekekkel ne egy idegen államot.
én keményen megadóztatnám a kint levőket és mindenki jobban járna”
„Akik állami támogatású főiskolai/egyetemi képzésben részesültek, azt ki fizette? Nem a szülők. Egy 5 éves egyetemi képzés minimum 6 millió HUF, de sztem van az 10 is. Nem azért kaptad, hogy utána csomagolj és más államnak legyél produktív. Sőt, ezzel még el is vettél egy helyet egy olyantól, aki lehet jobban meghálálta volna.”
Mondanom se kell, ezekkel az érvekkel pontosan arról győznek meg sokakat, hogy bárhová, csak Magyarországra ne. Ahol ilyen érzelmekkel gondolnak rám, ott alighanem nem hiányzok különösképpen. A kérdéssel kapcsolatban utánaolvasgattam, hogy mikor és miért vándoroltak ki magyarok külföldre. A legnagyobb kivándorlás, a XIX. század vége és az első világháború kezdete között esett meg. Ekkor több, mint 1,2 millió ember ment el Magyarországról az Újvilágba, elsősorban a felvidéki vármegyékből. Igaz, hogy ezen emberek többsége szlovák és ruszin volt, de a becslések szerint közülük majd fél millió magyar nemzetiségű. Bizony, az amerikai bevándorlási adatok számos Ortutay nevét is őrzik, hisz családunk akkoriban éppen az érintett felvidéki területeken élt. Az első Ortutayak ekkor jelentek meg az USA-ban. Kisiparosok, kiskereskedők, értelmiségiek.
A második hullám természetesen a második világháborúhoz kötődik, hisz a magyar értelmiség színe java bizony zsidó származású volt, ők ekkor hagyták hátra magyar honfitársaikat. Megjegyzem, azok a bizonyos magyar Nobel díjasok, akikre annyira büszkék vagyunk, szinte kivétel nélkül közéjük tartoztak. De mentek ki ekkor magyar magyarok is bőséggel, családunkból ismét akad példa, áramlott ki az értelmiségi az országból.
Aztán, nem is kérdés, a kommunista időszak. Ötvenhatban, a határ megnyitásával ismét vagy kétszázezer magyar vette kezébe a vándorbotot. Fiatalok, régebbi kisiparosok, kulákok, kiskereskedők, a társadalom csontja és izomzata.
Végül, de nem utolsó sorban az utolsó tíz év. Igazából nincsenek statisztikák arról, hogy hányan fogadták meg korábbi miniszterelnökünk szavait: „El lehet innen menni.” Nincsenek statisztikák, hiszen sokan vagyunk még otthon bejelentett lakhellyel, hátha lesz még élhető Magyarország az életünkben, s érdemes lesz még hazaköltözni, nem csak túrórudiért. Az itteni ismerőseink többsége ilyen. Még gondol néha a hazatérésre, de egyre ritkábban. Hiszen közben a gyerekek már itt járnak iskolába, már itt vannak barátaink, egzisztenciánk, vagyonunk. Hogy kik vagyunk? Informatikusok, kutatók, mérnökök, orvosok. A társadalom központi idegrendszere.
Elgondolkodtam azon is, hogy ugyan miért fogja magát az ember, és száll fel arra a hajóra, vonatra, repülőre? Kiindulásként a saját történetem szolgál: Kutatóknál szinte kötelező néhány év külföldi munka, mert kell a tapasztalat, tudás, perspektíva egy természettudósnak. A doktorálás után tehát én is kerestem egy alkalmas kutatóintézetet, ahol olyasmit csinálnak, ami engem is érdekel. Nem akartam messze menni, így lett Finnország, bár a vakszerencse jelölte ki a pontos helyet. Az otthoni főnökömnek (aki épp akkor épp akkor tért haza Svájcból, négy évnyi saját tapasztalatszerzése után) letettem a nagyesküt, hogy két vagy három év múlva jövök haza. Ő erre csak hamiskásan mosolygott, s annyit mondott, „Nana!”. Aztán pár hónappal a kiérkezésünk után elhangzott otthon az a bizonyos el lehet menni mondat. Meg egy másik, kissé ritkábban idézett is Kóka János akkori gazdasági miniszter szájából: „Az MTA-nak azon területeit, amelyek nem szolgálják közvetlenül a versenyképességet, a földdel kell egyenlővé tenni, mert csak porosodó iratokat gyártanak.” S valóban, ez meg is történt. Korábbi munkahelyemen, a Mezőgazdasági Biotechnológiai Kutatóközpontban lényegében megszűnt a bioinformatika csoport, és a másik volt munkahelyemen az ELTE Genetikai Tanszékén is beszüntették akkoriban a bioinformatika kutatást. (Hahó huszonegyedik század!) Szóval a szerződésem lejárta környékén, két és fél év után, amikor ideje lett volna hazatérni, nem volt otthon munkahely, itt pedig a főnököm marasztalt, és biztosított, hogy hosszú távon számít a munkámra (azóta is). A dilemma pedig úgy szólt: ha hazamegyünk, akkor munkanélküliek leszünk (akkor három gyerekkel), ha maradunk, a legnagyobb gyerek itt kezdi az iskolát, és az már bizony hosszú távú elköteleződést predesztinál. Döntöttünk, maradtunk.
Tehát sokan nem úgy indulnak el, hogy többet nem akarnak Magyarországon élni, de a realitás felülírja a korábbi szándékot. A realitás sokrétű. Anyagi is, nézzem csak a különbséget a saját és Zoltán öcsém lehetőségei között. Ő Magyarországon, nálam háromszor versenyképesebb mérnöki diplomával, nyelvtudással túlórázva harmadannyit keres egy multinál, mint én itt az akadémiaiban, napi nyolc órában. Otthon munkanélküli lehetek, itt megbecsült munkatárs. De léteznek bizony nem anyagi szempontok is, amit nem magyaráz a magyar pénztelenség. A hivatal, a bank, a közszolgáltató hozzáállása, a közbiztonság. Hogy itt segítenek, mert külföldi vagyok, otthon meg átvernek, mert külföldről hazalátogató magyar vagyok, tehát nem ismerhetem a szabályokat, meg aztán biztos a bőröm alatt is pénz van. Itt évtizedek óta rögzítettek a szabályok adózással, gyerekvállalással, lakáshitellel, miegymással kapcsolatban, otthon minden kormány visszacsinálja az előző lépéseit, és amúgy is aszerint változnak a mindenkori kedvezmények, hogy melyik lobbicsoport került a hatalomhoz közelebb. Most a többgyerekes középosztály kapja éppen a privilégiumokat, de mi lesz, ha megint visszajön a szoclib bagázs? Akkor megint elküldenek minket a levesbe. Akkor már inkább a partvonalról nézem a műsort, a trórudit pedig meghagyom másoknak. Hja, az életben néha nehéz döntéseket kell hozni, hiszen már Virág elvtárs is megmondta: „Az élet nem habostorta.”
Szombaton Balázs kérésére elő is szedtük a bringákat, a sisakokat, s a gyerekek megejtették első karikázásukat a környék utcáin. Luca meglepő módon egyből beszállt a játékba, s hamarosan vad tempóban száguldozott a kis zöld támasztókerekes gépen. Már ahol nem mutatkozott fél ezrelékesnél meredekebb emelkedő, mert ugye az izomzat még nem fejlődött hozzá a lelkesedéshez. Szó mi szó, a hétvége mindkét napján megejtettünk némi kellemes kinti testmozgást.
Vasárnap, a mise után eljött hozzánk Nati, és a gyerekek délután együtt játszottak. Főleg babázás meg „petsoppi” volt, de maradt idő biciklizésre, sőt, Zsuzsi-féle mákos süti evésre is.
Lassan a végéhez közeledik a nagyböjti filogenetika kurzusom, s úgy érzem, éppen ideje. Azon gondolkodom, hogy jövőre be fogok iktatni egy hetedik előadást és egy ötödik gyakorlatot is, többszörös szekvencia illesztések témában, ugyanis a hallgatók szemmel láthatólag enyhén szólva tájékozatlanok a témában, ami baj, nagy baj...
Az utóbbi hetekben a netes társadalomban igencsak port vert fel egy kezdeményezés. Megjelent egy honlap, az IKSZ védnöksége alatt (?), amely hazatérésre buzdítja a külföldön dolgozó fiatal értelmiségieket. A szándék nemes, a megvalósítás viszont harmatgyenge, s itt bizony nem a technikai oldalra gondolok. Az oldal érveket sorakoztat föl a mellett, hogy miért érdemes egy külföldön dolgozó magyar fiatalnak visszaköltöznie Magyarországra. Szerepel ott családi kedvezmény, multikulti Budapest és túrórudi is. Sajnos azt kell mondjam, ez utóbbi a felsoroltak közül a legerősebb érv. Az oldal fórumait elárasztották a kritikus bejegyzések, sőt, számos más portálon és fórumon terítékre került a téma. Többek között kedvencemen, a HUP-on is. Sajnos a nemes kezdeményezőkhöz hamarosan kevésbé nemes önkéntesek csatlakoztak, akik igencsak kemény szavakkal magyarázzák el, hogy magyar gyereknek Magyarországon kell élnie, halnia. Pár magvas gondolat tőlük:
„én személy szerint örülnék ha a kint maradók elsőnek visszafizetnék az oktatás/egészségügy és egyéb díjat ami a ~24 évig tartó felnevelésükhöz kellett, mindent, aztán ha majd úgy érzik egálban vannak, akkor ezen felül még fizessenek havonta plusz pénzt pl a nyugdíjasok, rokkantak, fogyatékosok eltartásra is mert hát most rosszul megy az országnak és mint magyar állampolgár vegyék ki ebből is a kötelességüket ahogy a többiek, ha úgy adódik pl katonai szolgálatra is illene bevonulni. Valahol az is jogos társadalmi elvárás hogy akinek lehetősége van a magyarokat gazdagítsa gyerekekkel ne egy idegen államot.
én keményen megadóztatnám a kint levőket és mindenki jobban járna”
„Akik állami támogatású főiskolai/egyetemi képzésben részesültek, azt ki fizette? Nem a szülők. Egy 5 éves egyetemi képzés minimum 6 millió HUF, de sztem van az 10 is. Nem azért kaptad, hogy utána csomagolj és más államnak legyél produktív. Sőt, ezzel még el is vettél egy helyet egy olyantól, aki lehet jobban meghálálta volna.”
Mondanom se kell, ezekkel az érvekkel pontosan arról győznek meg sokakat, hogy bárhová, csak Magyarországra ne. Ahol ilyen érzelmekkel gondolnak rám, ott alighanem nem hiányzok különösképpen. A kérdéssel kapcsolatban utánaolvasgattam, hogy mikor és miért vándoroltak ki magyarok külföldre. A legnagyobb kivándorlás, a XIX. század vége és az első világháború kezdete között esett meg. Ekkor több, mint 1,2 millió ember ment el Magyarországról az Újvilágba, elsősorban a felvidéki vármegyékből. Igaz, hogy ezen emberek többsége szlovák és ruszin volt, de a becslések szerint közülük majd fél millió magyar nemzetiségű. Bizony, az amerikai bevándorlási adatok számos Ortutay nevét is őrzik, hisz családunk akkoriban éppen az érintett felvidéki területeken élt. Az első Ortutayak ekkor jelentek meg az USA-ban. Kisiparosok, kiskereskedők, értelmiségiek.
A második hullám természetesen a második világháborúhoz kötődik, hisz a magyar értelmiség színe java bizony zsidó származású volt, ők ekkor hagyták hátra magyar honfitársaikat. Megjegyzem, azok a bizonyos magyar Nobel díjasok, akikre annyira büszkék vagyunk, szinte kivétel nélkül közéjük tartoztak. De mentek ki ekkor magyar magyarok is bőséggel, családunkból ismét akad példa, áramlott ki az értelmiségi az országból.
Aztán, nem is kérdés, a kommunista időszak. Ötvenhatban, a határ megnyitásával ismét vagy kétszázezer magyar vette kezébe a vándorbotot. Fiatalok, régebbi kisiparosok, kulákok, kiskereskedők, a társadalom csontja és izomzata.
Végül, de nem utolsó sorban az utolsó tíz év. Igazából nincsenek statisztikák arról, hogy hányan fogadták meg korábbi miniszterelnökünk szavait: „El lehet innen menni.” Nincsenek statisztikák, hiszen sokan vagyunk még otthon bejelentett lakhellyel, hátha lesz még élhető Magyarország az életünkben, s érdemes lesz még hazaköltözni, nem csak túrórudiért. Az itteni ismerőseink többsége ilyen. Még gondol néha a hazatérésre, de egyre ritkábban. Hiszen közben a gyerekek már itt járnak iskolába, már itt vannak barátaink, egzisztenciánk, vagyonunk. Hogy kik vagyunk? Informatikusok, kutatók, mérnökök, orvosok. A társadalom központi idegrendszere.
Elgondolkodtam azon is, hogy ugyan miért fogja magát az ember, és száll fel arra a hajóra, vonatra, repülőre? Kiindulásként a saját történetem szolgál: Kutatóknál szinte kötelező néhány év külföldi munka, mert kell a tapasztalat, tudás, perspektíva egy természettudósnak. A doktorálás után tehát én is kerestem egy alkalmas kutatóintézetet, ahol olyasmit csinálnak, ami engem is érdekel. Nem akartam messze menni, így lett Finnország, bár a vakszerencse jelölte ki a pontos helyet. Az otthoni főnökömnek (aki épp akkor épp akkor tért haza Svájcból, négy évnyi saját tapasztalatszerzése után) letettem a nagyesküt, hogy két vagy három év múlva jövök haza. Ő erre csak hamiskásan mosolygott, s annyit mondott, „Nana!”. Aztán pár hónappal a kiérkezésünk után elhangzott otthon az a bizonyos el lehet menni mondat. Meg egy másik, kissé ritkábban idézett is Kóka János akkori gazdasági miniszter szájából: „Az MTA-nak azon területeit, amelyek nem szolgálják közvetlenül a versenyképességet, a földdel kell egyenlővé tenni, mert csak porosodó iratokat gyártanak.” S valóban, ez meg is történt. Korábbi munkahelyemen, a Mezőgazdasági Biotechnológiai Kutatóközpontban lényegében megszűnt a bioinformatika csoport, és a másik volt munkahelyemen az ELTE Genetikai Tanszékén is beszüntették akkoriban a bioinformatika kutatást. (Hahó huszonegyedik század!) Szóval a szerződésem lejárta környékén, két és fél év után, amikor ideje lett volna hazatérni, nem volt otthon munkahely, itt pedig a főnököm marasztalt, és biztosított, hogy hosszú távon számít a munkámra (azóta is). A dilemma pedig úgy szólt: ha hazamegyünk, akkor munkanélküliek leszünk (akkor három gyerekkel), ha maradunk, a legnagyobb gyerek itt kezdi az iskolát, és az már bizony hosszú távú elköteleződést predesztinál. Döntöttünk, maradtunk.
Tehát sokan nem úgy indulnak el, hogy többet nem akarnak Magyarországon élni, de a realitás felülírja a korábbi szándékot. A realitás sokrétű. Anyagi is, nézzem csak a különbséget a saját és Zoltán öcsém lehetőségei között. Ő Magyarországon, nálam háromszor versenyképesebb mérnöki diplomával, nyelvtudással túlórázva harmadannyit keres egy multinál, mint én itt az akadémiaiban, napi nyolc órában. Otthon munkanélküli lehetek, itt megbecsült munkatárs. De léteznek bizony nem anyagi szempontok is, amit nem magyaráz a magyar pénztelenség. A hivatal, a bank, a közszolgáltató hozzáállása, a közbiztonság. Hogy itt segítenek, mert külföldi vagyok, otthon meg átvernek, mert külföldről hazalátogató magyar vagyok, tehát nem ismerhetem a szabályokat, meg aztán biztos a bőröm alatt is pénz van. Itt évtizedek óta rögzítettek a szabályok adózással, gyerekvállalással, lakáshitellel, miegymással kapcsolatban, otthon minden kormány visszacsinálja az előző lépéseit, és amúgy is aszerint változnak a mindenkori kedvezmények, hogy melyik lobbicsoport került a hatalomhoz közelebb. Most a többgyerekes középosztály kapja éppen a privilégiumokat, de mi lesz, ha megint visszajön a szoclib bagázs? Akkor megint elküldenek minket a levesbe. Akkor már inkább a partvonalról nézem a műsort, a trórudit pedig meghagyom másoknak. Hja, az életben néha nehéz döntéseket kell hozni, hiszen már Virág elvtárs is megmondta: „Az élet nem habostorta.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése