Balázs kilenc éves lett, s ezt bizony méltó módon meg kellett ünnepelni. Annak rendje, s módja szerint meg is kapta ajándékait, nem is akármilyeneket, s ő örült is nekik. No de mit ér egy születésnap buli nélkül? Balu már hetek óta mondogatta, hogy kiket fog meghívni, és milyen jó lesz, meg miegymás. Szóval készült. Nem úgy, mint mi. Bizony be kell vallanom, a magam részéről sehova se kívánom az ilyen gyerekzsúrokat, amikor az amúgy se túl nagy lakásban a szokásos négyen felül még fél tucat kisgyerek játszik indiánosdit. Summa summárum, az ember igyekszik az ilyesmit elfelejteni,, vagy taktikusan nyárra átmozgatni, amikor legalább a kertben lehet mindezt, s nem fenyeget világvége felfordulás.
Balázs mindezt megneszelte, s elhatározta, hogy ő bizony, megszervezi magának azt a bulit. Gyártott meghívókat, gondosan ki is osztotta, s egybehívta barátait s üzletfeleit szombaton délután három órára. Egyetlen apró technikai hibát vétett csupán, nekünk elfelejtett szólni...
Mindez szombat délelőtt, a család ebéd előtti egészségügyi s gőzleeresztő sétáján derült ki: „Milyen jó, délután lesz a szülinapi bulim!” Valahogy a gőzleeresztés ezen a sétán nem jött össze, legalábbis, ami engem illet. Mit van ilyenkor mit tenni? Zsuzsi sütött egy gyors süteményt, én kevertem egy málnaszörpöt, s kicsit hitetlenkedve vártuk a három órás. („Ugye Balázs, csak vicc volt az egész.”) A helyzet egyszerűsítése végett Virág is szülinapon volt máshol, pont a balázsbuli előtti időpontban, szóval egyedül kellett felügyelnem a vendégek érkezését, és megejtenem az ilyenkor szokásos hárommondatos bájcsevejt (finnül) a szülőkkel. Szerencsére itt az a szokás, hogy szülők leadják a buliba a gyereket, aztán a buli végére érte jönnek, elég pontosan. Mit ne mondjak, az a két óra stresszes volt. Végül csak a lányok jöttek el, így a lakás aprófára hasogatása programpont elmaradt. Érdekes, hogy a lányok milyen lelkesek voltak. Az egyik kislány még el is késet, s csaknem sírva mentegetőzött, hogy sajnos, elnézte az időpontot. Megértem, Balázs kézírását nem nagy kunszt félreolvasni. Végül minden sikeresen lezajlott, s mindenki örült. Balázs, hogy megköszöntötték, a vendégek (remélem) a bulinak, s mi, hogy végre túl vagyunk rajta.
Azért az élet ezzel nem állt meg. Vasárnap a mise után egyenesen lékhorgászni mentünk a játszóházas társasággal, Sándorunk szervezésében. A lékhorgászat az egy vicces sport itt finnhonban. Kimegy az ember a tó jegére, fúr egy tíz centi átmérőjű lukat. Ugye, már ez se az a triviális dolog, lévén, hogy a jég egy méter vastag (de nem túlzok ám!), és kemény mint a fene, különben ugye rá se mennénk. Szóval van egy ilyen szerszám, ami úgy néz ki, mint egy békebeli furdancs, csak ötvenszeres nagyításban, s éles, mint a fene. Szóval, ezzel lefúrunk. Aztán vesszük az ilyen sportra rendszeresített pecabotunkat, ami meg inkább valami vicc kategóriának néz ki, mert vagy egy arasznyi az egész. Belógatjuk a horgot a fenékig, s lassan, érzékien fel le mozgatjuk a zsinórt a lékben. A dolog érzékiségéből némileg levon az, hogy közben lehetőség szerint mínusz húsz fok van, szóval fázunk, ahogy csak lehet, de legalább ezerrel süt a nap, amitől meg idült hóvakságot kapunk tíz perc alatt. Plusz azok a drága halak meg nem ám odajönnek a lék alá, hanem szunyálnak (gondolom), szóval, ha nem pont az orruk elé ereszted le a csalit, akkor nincs szerencséd. Ezért aztán a vérprofik szerint próbálkozni kell. Ha az ember megunja az egyik helyen a sportot, akkor fúr egy új lukat tíz méterrel odább, s ott ereszti le a zsinórt. Ha mindez kissé reménytelennek hangzik, akkor be kell, hogy ismerjem, az. Állítólag gyakorlottaknál segít, hogy kábé tudják, hogy is szoktak aluszkálni azok a halak. A dolgot jól illusztrálja, hogy csapatunk vagy húsz lukat fúrt, s összesen két halat sikerült rávenni a kimászásra. De egyiket a Balázs fogta ám!
A programot nyílttüzi kolbászsütögetés zárta, mivel a halak távolmaradása nem tette lehetővé a halsütést. A tűz ellenére mindenki alaposan átfagyott, s hamar hazaszállingózott a társaság.
Mindennek már két hete, azóta a mindennapi taposómalom megy leginkább, megfűszerezve időnként némely gyerek belázasodásával. Balázst elkapta valami hörghurut, de egy napi láz után már jobban van. Luca meg kórházban volt vérvételen kontrollvizsgálaton. Sajnos még egy vérvételre sor fog kerülni, mivel nem sikerült elegendő vért levennie a laboránsnak.
Hétfőn Turkuban jártam munkaügyben. Maga a munka (vizsgáztatás) nem is volt olyan érdekes, de nem úgy az utazás. Autóval mentem, s egy kicsit meg is bántam. Havazott, meg viharos erejű szél volt, aminek következtében az út időnként láthatatlanná vált. Ráadásul odafelé beszorultam egy hókotró mögé, szóval cammoghattam vagy harminc kilométeren át, s időnként a felvert porhó miatt teljesen meg kellett állni, olyan kicsire (nullára) csökkent a látótávolság. A zord időjárás ellenére Turkuban már határozottan tavasz van. Ragyogó napsütés fogadott, s kellemes, alig fagypont alatti hőmérséklet. Mondhatni tavaszi szelek fújdogáltak. Azért itt mifelénk se olyan vészes a helyzet, a hét végétől jobbára olvadni fog az ígéretek szerint. Talán április végére elolvad ez a rengeteg hó, ami ezen a télen leesett. A kertben még mindig ötven centinél mélyebb havunk van.
Apropó április, most látom a naptárban, hogy április elseje van. Szóval, Rúzsa Sándor a lovát ugratja...
Balázs mindezt megneszelte, s elhatározta, hogy ő bizony, megszervezi magának azt a bulit. Gyártott meghívókat, gondosan ki is osztotta, s egybehívta barátait s üzletfeleit szombaton délután három órára. Egyetlen apró technikai hibát vétett csupán, nekünk elfelejtett szólni...
Mindez szombat délelőtt, a család ebéd előtti egészségügyi s gőzleeresztő sétáján derült ki: „Milyen jó, délután lesz a szülinapi bulim!” Valahogy a gőzleeresztés ezen a sétán nem jött össze, legalábbis, ami engem illet. Mit van ilyenkor mit tenni? Zsuzsi sütött egy gyors süteményt, én kevertem egy málnaszörpöt, s kicsit hitetlenkedve vártuk a három órás. („Ugye Balázs, csak vicc volt az egész.”) A helyzet egyszerűsítése végett Virág is szülinapon volt máshol, pont a balázsbuli előtti időpontban, szóval egyedül kellett felügyelnem a vendégek érkezését, és megejtenem az ilyenkor szokásos hárommondatos bájcsevejt (finnül) a szülőkkel. Szerencsére itt az a szokás, hogy szülők leadják a buliba a gyereket, aztán a buli végére érte jönnek, elég pontosan. Mit ne mondjak, az a két óra stresszes volt. Végül csak a lányok jöttek el, így a lakás aprófára hasogatása programpont elmaradt. Érdekes, hogy a lányok milyen lelkesek voltak. Az egyik kislány még el is késet, s csaknem sírva mentegetőzött, hogy sajnos, elnézte az időpontot. Megértem, Balázs kézírását nem nagy kunszt félreolvasni. Végül minden sikeresen lezajlott, s mindenki örült. Balázs, hogy megköszöntötték, a vendégek (remélem) a bulinak, s mi, hogy végre túl vagyunk rajta.
Azért az élet ezzel nem állt meg. Vasárnap a mise után egyenesen lékhorgászni mentünk a játszóházas társasággal, Sándorunk szervezésében. A lékhorgászat az egy vicces sport itt finnhonban. Kimegy az ember a tó jegére, fúr egy tíz centi átmérőjű lukat. Ugye, már ez se az a triviális dolog, lévén, hogy a jég egy méter vastag (de nem túlzok ám!), és kemény mint a fene, különben ugye rá se mennénk. Szóval van egy ilyen szerszám, ami úgy néz ki, mint egy békebeli furdancs, csak ötvenszeres nagyításban, s éles, mint a fene. Szóval, ezzel lefúrunk. Aztán vesszük az ilyen sportra rendszeresített pecabotunkat, ami meg inkább valami vicc kategóriának néz ki, mert vagy egy arasznyi az egész. Belógatjuk a horgot a fenékig, s lassan, érzékien fel le mozgatjuk a zsinórt a lékben. A dolog érzékiségéből némileg levon az, hogy közben lehetőség szerint mínusz húsz fok van, szóval fázunk, ahogy csak lehet, de legalább ezerrel süt a nap, amitől meg idült hóvakságot kapunk tíz perc alatt. Plusz azok a drága halak meg nem ám odajönnek a lék alá, hanem szunyálnak (gondolom), szóval, ha nem pont az orruk elé ereszted le a csalit, akkor nincs szerencséd. Ezért aztán a vérprofik szerint próbálkozni kell. Ha az ember megunja az egyik helyen a sportot, akkor fúr egy új lukat tíz méterrel odább, s ott ereszti le a zsinórt. Ha mindez kissé reménytelennek hangzik, akkor be kell, hogy ismerjem, az. Állítólag gyakorlottaknál segít, hogy kábé tudják, hogy is szoktak aluszkálni azok a halak. A dolgot jól illusztrálja, hogy csapatunk vagy húsz lukat fúrt, s összesen két halat sikerült rávenni a kimászásra. De egyiket a Balázs fogta ám!
A programot nyílttüzi kolbászsütögetés zárta, mivel a halak távolmaradása nem tette lehetővé a halsütést. A tűz ellenére mindenki alaposan átfagyott, s hamar hazaszállingózott a társaság.
Mindennek már két hete, azóta a mindennapi taposómalom megy leginkább, megfűszerezve időnként némely gyerek belázasodásával. Balázst elkapta valami hörghurut, de egy napi láz után már jobban van. Luca meg kórházban volt vérvételen kontrollvizsgálaton. Sajnos még egy vérvételre sor fog kerülni, mivel nem sikerült elegendő vért levennie a laboránsnak.
Hétfőn Turkuban jártam munkaügyben. Maga a munka (vizsgáztatás) nem is volt olyan érdekes, de nem úgy az utazás. Autóval mentem, s egy kicsit meg is bántam. Havazott, meg viharos erejű szél volt, aminek következtében az út időnként láthatatlanná vált. Ráadásul odafelé beszorultam egy hókotró mögé, szóval cammoghattam vagy harminc kilométeren át, s időnként a felvert porhó miatt teljesen meg kellett állni, olyan kicsire (nullára) csökkent a látótávolság. A zord időjárás ellenére Turkuban már határozottan tavasz van. Ragyogó napsütés fogadott, s kellemes, alig fagypont alatti hőmérséklet. Mondhatni tavaszi szelek fújdogáltak. Azért itt mifelénk se olyan vészes a helyzet, a hét végétől jobbára olvadni fog az ígéretek szerint. Talán április végére elolvad ez a rengeteg hó, ami ezen a télen leesett. A kertben még mindig ötven centinél mélyebb havunk van.
Apropó április, most látom a naptárban, hogy április elseje van. Szóval, Rúzsa Sándor a lovát ugratja...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése