Hét évvel ezelőtt, 2004 januárjában, néhány nappal azután, hogy megérkeztem Finnországba, megvásároltam életem első mobiltelefonját. Akkoriban sem tudtam igazán sokat a mobilokról, bementem hát az első boltba, és kértem egy egyszerű telefont, amivel tud telefonálni meg SMS-t írni, de semmi több. Kezembe nyomtak egy Nokia 2100 készüléket, s ez lett életem első mobilja. Hazamentem, szétnyitottam, s ott mosolygott benne egy „Made in Hungary” matrica. Várakozásaimmal ellentétben az a készülék igencsak jól bírta a megpróbáltatásokat, olyannyira, hogy csak most, több mint kétezer ötszáz napos szolgálati idő elmúltával jött el az ideje, amikor nyugdíjba vonult. Szegénynek a burkolatát már teljesen megette az idő vasfoga, s a hangja is gyengébb volt már, mintsem azt kevéssé jó fülem azt megkívánná. Mennie kellett hát.
Azért még búcsúzóul megnéztem a hívásszámláló logjait, s ebből kiderült, hogy ezen a telefonon mindösszesen nyolcvanegy órát, tíz percet, s huszonegy másodpercet beszéltem a hét év alatt. Ebből negyvenöt órányit engem hívtak, harminchatot meg én. (Ez jól jellemzi telefonálási szokásaimat.)
A lécet magasra tette ez a készülék az őt követő előtt. Ha ez is kibír hét évet, vagy akár nyolcvanegy órányi beszélgetést, akkor az újjal is meg leszek elégedve. Csakúgy,mint a régivel.
Azért még búcsúzóul megnéztem a hívásszámláló logjait, s ebből kiderült, hogy ezen a telefonon mindösszesen nyolcvanegy órát, tíz percet, s huszonegy másodpercet beszéltem a hét év alatt. Ebből negyvenöt órányit engem hívtak, harminchatot meg én. (Ez jól jellemzi telefonálási szokásaimat.)
A lécet magasra tette ez a készülék az őt követő előtt. Ha ez is kibír hét évet, vagy akár nyolcvanegy órányi beszélgetést, akkor az újjal is meg leszek elégedve. Csakúgy,mint a régivel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése