Balu szülinapja

Hétfőn felvirradt Balázs szülinapja. Már korán reggel felköszöntöttük annak rendje s módja szerint énekléssel, ajándékokkal. Sikerült otthonról két magyar nyelvű Thomas-os mesekönyvet szerezni neki, szóval nagy volt az öröm. Azóta minden nap mesélünk az új könyvekből.

Végre sikerült megszervezni a lakásszentelőnket is, amikor is meghívtuk plébánosunkat, isä Zenont, hogy szentelje fel a lakásunkat. Nem volt egyszer a dolog, mert itt Finnországban a Katolikus Egyház kisegyház, a többség lutheránus. Ebből következően az egész ország csak hat vagy hét egyházközségből áll. Mi a tamperei plébániához tartozunk, így onnan kellett kicsábítani a papunkat. Persze szívesen jönnek, de nagy a plébánia területe (széltében háromszáz, hosszában vagy ezer kilométer), ezért nagy területet kell bejárniuk, és gyakran úton vannak. Hétfő délután sikerült hát megtartani ezt az eseményt, és összekapcsoltuk egy ünnepi vacsorával, amikor is sorra került Balázs tortája is. Az atya szimpatikus volt, bár talán egy kissé meg volt illetődve, de mindent összevetve jól sikerült ez az esemény.

Szerdán délután tartottuk a nagy születésnapi partit. Itt az a szokás, hogy ötre elhozzák a meghívott gyerekeket, majd hétkor elviszik, szóval legalább a szülők szórakoztatásáról nem kell gondoskodni. Most három kisfiú és két kislány jött el Balázs bulijára. Az egyik kisfiú a Boti osztálytársának a kisöccse ezért az anyukáját már ismertük a suliból, a szülői értekezletekről. Szólt, hogy a kisfiának tojásallergiája van, ezért torta helyett pizzát sütött a gyerekeknek Zsuzsi, meg volt keksz, fagyi és szörp. Ennél több igazán nem is kellett, mert a fő program a nagy nagy játszás volt. Szemmel láthatólag jól érezték magukat, a legnagyobb sikert az egyik ajándék aratta, ami egy olyan társasjáték, ahol pingvineket kell felugratni egy billegő jéghegyre lehetőleg úgy, hogy a többiek lepottyanjanak. Ez a játék olyan jópofa, hogy miután elmentek a vendégek, a gyerkőcök továbbra is ezzel játszottak, sőt még ma reggel is ez volt a téma. Ez a játék azért is jó, mert hárman lehet játszani, de nem bonyolult, szóval Boti, Balu és Vica tud együtt játszani vele (Luci meg a partvonalról nézte ma reggel az eseményeket).
Luci az utóbbi időben már olyan kiborítóan (nem) aludt éjjelente, hogy megint bevezettük a szigort. Leengedtem a kiságyának az alját, így nem fenyeget az, hogy bánatában kiugrik az ágyból. Meglepően jól viselte, hogy nem vettük ki, viszont most meg Vicának van valami baja, mert mára virradólag félóránként felébredt, és mindenfélére panaszkodott: „A fiúk mindig piszkálnak.” „Elveszett a zsebkendőm.” „Folyik az orrom.” És hasonlók. Remélem, hamar elmúlik ez nála, mert Lucival kombinálva megint elég mozgalmas volt az éjszaka, nem nagyon aludtunk.
Holnap már nagypéntek, ami itt munkaszünet, így négynapos hétvége következik. A szertartásokra nem hinném, hogy eljutunk, mert a nagycsütörtöki mise is este hétkor kezdődik, ami a gyerekekkel tejesíthetetlen, beleszámítva a távolságot is.
A munkahelyen egyre rosszabb a számítógépekkel a helyzet, most már két három naponta vannak gépek, amik lerobbannak (szerencsére az enyém azért nincs mindig köztük). Nem nagyon tetszik, hogy nagyjából mindenki csak a vállát húzogatja, és nem nagyon látom az elszántságot, hogy megoldják ezt a problémát. Pedig nagyon lassítja a munkát, ha újra kell telepíteni a rendszert, szóval dühös vagyok erre az állapotra. Pedig a főnök éppen tegnap közölte, hogy megint van fedezet a szerződésem jövő évi meghosszabbítására, és még nekem is van bent egy pályázatom, szóval az állásomnak ez a része rendezettnek tűnik. Mégis kissé elcsüggeszt ez a hozáállás. Azt hiszem, hogy ha csak magamra kellene gondolnom, akkor mostanra érne meg az ideje egy váltásnak. Ráadásul jobbnál jobb lehetőségekről kapok hírt, van egy Norvégiában, és a kedvencem megint Új Zélandon. Persze Zsuzsi hallani sem akar ilyesmiről, és hát igaza is van, a gyerekekkel nem nagyon lehet ugrálni, de nekem nagy kedvem volna nekiindulni egy új állásba. Ez egyenlőre úgy látszik, elmarad.
Igazság szerint karrierügyileg itt sem rossz a helyzet, elképzelhető, hogy januártól valamilyen oktatói állást kapok, ami egyáltalán nem baj. Továbbá feltett szándékom, hogy amikor elfogadják a jelenleg elbírálás alatt álló két cikkemet, akkor benyújtom a docensi pályázatomat az itteni egyetemhez, mert szeretném, ha jövő januárban már mint docens tudnék pályázatot benyújtani a finn akadémiához. És ha így nő továbbra is a publikációim száma, akkor három vagy négy év múlva szeretném megpályázni otthon az akadémiai (nagy) doktori címet, mert addigra már teljesítem majd a feltételeket. Ezek persze hosszú távú tervek.