Még
kicsi voltam, talán általános iskolás, amikor olyat játszottunk,
hogy fölcsaptuk a világatlaszt, és ráböktünk egy helyre, aztán
megpróbáltunk minél többet megtudni az így kisorsolt országról,
városról. Ugye akkoriban még nem volt se internet, se Wikipédia,
szóval kissé nehezebb volt a dolog, mint manapság, de azért
megoldottuk.
 |
Kompozunk |
Egy
ilyen játék során valamelyikünk Åland szigetére bökött. Sok
minden nem derült ki erről a helyről, mert még a lexikonjaink sem
voltak túlinformálva a világnak ezen csücskéről. Aztán később
a tévében volt egy ismeretterjesztő film ezekről a szigetekről,
és Anyukám beleszeretett a tájba, a vidékbe, vagy nem is tudom,
de tény, hogy azután kezdte el mondogatni, hogy ő oda szeretne
eljutni egyszer az életben.
 |
A nyaralófalu |
Idén
tavasszal tervezgettük a nyári programot, gyerekek Magyarországra
egy hónapot, azután Zsuzsi öccséék nálunk, azután Zsuzsi
nővére és Bogi unokatesó nálunk, azután az én szüleim jönnek.
És arról is beszéltünk, hogy kellene egy nagy közös családi
nyaralás is, hogy ne legyünk végig a gyerekektől külön. Akkor
merült föl, hogy itt a remek alkalom, hogy elvigyük Anyukámat és
Aput Ålandra. Nosza, szerveztünk, néztük a lehetőségeket,
kompokat, szállást.
 |
Tengerparti házikónk |
Åland
ugyan hivatalosan Finnország része, de az autonómiájuk olyan
széles körű, hogy teljesen önállóként viselkednek, illetve
időnként úgy tesznek, mintha Svédországhoz tartoznának.
Történelmi okai vannak ennek. Amikor Svédország 1809 környékén
elvesztette a svéd-orosz háborút, akkor Oroszország Finnországgal
együtt vitte az Åland szigeteket is. Angol-francia nyomásra ugyan
később demilitarizálnia kellett a területet, s azóta is hadsereg
mentes övezet az egész, amire a helyiek nagyon büszkék, méltán.
A népek erre teljesen svédek, hiszen Stockholm szinte látó
távolságban van, jóval közelebb, mint a finn partok. 1920-ban
Leninék a NOSZF és a fehér intervenció hevében függetlenséget
adtak a svédektől száz évvel korábban elnyert területeknek,
azaz a három balti országnak és Finnországnak. A finnek felé
volt egy feltétel, miszerint Åland nem kerülhet vissza
Svédországhoz. Így aztán maradt az autonómia, svéd hivatalos
nyelvvel, saját parlamenttel és adórendszerrel. Szinte csak a
külügy közös Finnországgal, még a posta is önálló, és az
itt kibocsájtott bélyegek nagy ritkaságnak számítanak. Kéne egy
ilyen Székelyföldnek is.
Szóval
találtunk szállást egy tengerparti nyaralófaluban, ahol egy jó
nagy faházat sikerült lefoglalni. Az eljutás már egy kicsit
körülményesebb volt, mivel autónk hét személyes, de a
szüleimmel együtt nyolcan utaztunk. Ezért nekiláttam áttúrni az
internetet, és sikerült egy autót bérelni a kérdéses időszakra.
 |
Kilátás a házunk erkélyéről |
Hogyan
megy az egyszeri ember a partról a szigetre, ha autója is van?
Komppal! Számos és számtalan komp közlekedik a szigetekre, kicsi,
nagy, még nagyobb. Végül a Silja Lines nagy kompjai mellett
döntöttünk, melyek a Helsinki-Turku-Åland-Stockholm útvonalon
közlekednek. Mi Turkuban hajóztunk be, és hat óra alatt értük
el a szigeteket. Nos, a kompjegyet is sikerült előre lefoglalni,
minden készen állt hát az indulásra!
Hétfőn
reggel még beugrottam a munkahelyre egypár folyó ügyet
elrendezni, azután elmentem átvenni a bérelt autót. Bevallom,
kicsit izgultam, mert eddig még sosem béreltem autót, és hát
ugye minden kezded nehéz, főleg nekem, aki olyan izgulós féle
ember. Kiderült, hogy a neten lefoglalt Volkswagen Polóhoz képest
egy Ford Focust sikerült prezentálniuk. Mondtam nekik, hogy
határeset, elfogadom... Azután irány a reptér, mert este érkeztek
Apuék is. Volt nagy öröm kicsik és nagyok között, de este korán
lefeküdtünk, mert hajnalban korán kellett kelni, hogy időben
odaérjünk a komphoz Turkuba.
 |
Lovagok és lókötők |
S
valóban, kedden reggel fél négykor keltünk. Persze itt északon
már felkelt a nap, szóval sötét az nem volt, úgyhogy a reggeli
tompaságot leszámítva nem is volt olyan borzasztó, mint
amilyennek hangzik. Berámoltuk a csapatot a két autóba, és
következett két és fél óra nagyon szép autózás a hajnali
Délnyugat-Finnországban. Forgalom nemigen volt, a mezőket még
ködök ülték, és egy erdőszélen egy őz nagyon hezitált, hogy
elém lépjen e, vagy sem. Szerencsére nem lépett, így gond nélkül
odaértünk negyed nyolcra a komphoz. Szépen becsekkoltunk, azután
hamarosan megérkezett a hajó is, a Silja Galaxy, s kezdődhetett a
behajózás.
 |
A skanzen egyik konyhájában |
A
komp ismét lenyűgözött. A hatalmas járművön ezúttal tíz
fedélzeten szórakoztattak minket. Szerencsére az idő szép volt,
ha szeles is, így sokat üldögéltünk a napozófedélzeten, és
néztük a csodálatos finn szigetvilágot, amerre hajónk elhaladt.
Közben a gyerekeknek színházi előadás volt Múmikkal (nem múmia,
hanem olyan testes fehér vízilóféle), szóval a többiek
nyugodtan sétálhattak addig a fedélzeteken. Később ebédeltünk
is, és kiváló asztalt kaptunk panorámás kilátással a
hajóorrban. Botond szusit evett, és kipróbálta a washabit, hogy
tényleg olyan erős e, mint a Verdák rajzfilmben. Tényleg olyan
erős volt, de Boti legalább nem a pisztácia fagyihoz ette.
 |
Bommarsund erőd romjai |
Fél
kettőre értük el Maarianhamina kikötőjét, és hamar
kihajóztunk, még egy órányi autózás várt a szigeten, hogy
elérjük szállásunkat. Egy szép, nyolcszemélyes faházat
sikerült bérelni a tengerparton, egy Dånö nevű üdülőfaluban.
Maga a ház nagyon kényelmes volt, három hálószobával,
szaunával, konyhával fölszerelve, s kilátással egy festői
tengeröbölre. Saját tengerpart, kajakok és csónakok is voltak
hozzá. Miután a napunk igen fárasztónak bizonyult, első nap
hamar nyugovóra tértünk.
Szerdán
megcéloztuk a sziget keleti felének látnivalóit. Kastelholm
kastélyával kezdünk, ami a sziget régi közigazgatási központja
volt. Ez lényegében egy jó régi vár, ami többször is leégett,
de a huszadik század során szépen helyreállították, és most
látogatható. Olvastunk ott boszorkányokról és lovagokról is. A
gyerekek beöltöztek mindenféle régi ruhákba és páncélokba,
szóval nagyon érdekes volt az egész. Ezután megtekintettük a
közeli börtönmúzeumot is, ami közvetlenül a kastély mellett
volt. Következett az ebéd, lazaccal és húsgombócokkal.
 |
Jávorszarvas a vadászati múzeumban |
Az
ejtőzés után a kastély melletti skanzenben sétáltunk. Ezt úgy
építették föl és rendezték be, ahogy egy tipikus 19. századi
ålandi tanya kinézett. Láttunk istállókat és udvarházakat,
szélmalmokat és gémeskutat is, a kovácsműhelyben pedig a kovács
élőben mutatta be mesterségét. A skanzenozás után kávéztunk
az étteremben, majd még elautóztunk a Bommarsund erődhöz. Az
erődöt az oroszok építették vagy százötven éve, miután
elnyerték a szigeteket a svédektől, de később az angol-francia
hadsereg lerombolta az egészet, és mára csak a gigantikus romok
maradtak, jelképezve azt, hogy a környék demilitarizált övezet.
Hazatérvén vacsora következett, s este beindult a römiparti,
melyet a továbbiakban esténként űztünk a felnőttekkel. Nem én
nyertem.
 |
Eckerö szikláin |
Csütörtökön
következett a sziget nyugati fele, s ezúttal a természettel
kapcsolatos érdekességek kerültek be a programba. Leautóztunk
Eckeröbe, s kezdtünk a halászati vadászati múzeumban. Maga a
múzeum egy régi halászfalucska kikötőjében áll egy öbölben,
s már a környék is nagyon hangulatos, számunkra, közép-európaiak
számára teljesen szokatlan hely. A múzeumban mindenféle érdekes
állatot mutattak be, többek között jávorszarvast is. Láttunk
kiállítást a hagyományos halász életmódról is. Mit ne
mondjak, örülök, hogy nem kell olyan kemény körülmények között
élnem és dolgoznom.
Ezután
következett a nap fénypontja, a szafari. A kisbusz a múzeum mellől
indult, és bezötykölődtünk az elkerített állatparkba. Láttunk
vörös szarvast, dámvadat (Bambi!), vaddisznót és meglepetésre
struccokat is. A strucc ugye nem annyira őshonos errefelé, de azért
izgalmas volt, mert lehetett etetni őket, és nem csípték le a
bátor vállalkozó ujjait. És a fejét sem.
 |
Struccetetés |
Péntek
programmentes nap volt. Élveztük a tengerpartot és sokat sétáltunk
a környéken. A szigetek geológiája tipikus itt a Baltikumban, de
annyira más, mint amit otthon megszokhattunk, hogy érdemes pár
szóban megemlékezni a legfontosabbakról. A Balti pajzs, mely
Skandinávia alapkőzetlemeze, a földkerekség egyik legősibb
kéregdarabja. Anyaga nagyon kemény gránit, talán ezért is
maradhatott meg egyben, összetöredezés nélkül az évmilliárdok
során. A pajzs hosszú vándorutat tett meg a Föld felszínén, a
legkorábbi időkben még a déli féltekét is megjárta, amíg
végül megérkezett mostani, északi helyzetébe. Az utolsó
jégkorszak már itt találta, s vastag, majd három kilométer
vastag jégpáncéllal borította be. A jégárak az évezredek alatt
dél felé vándoroltak, és a nagyon kemény alapkőzetről mindent
leborotváltak, ami kicsit is puhább volt. Ennek köszönhetően a
talaj a mai napig igen sekély, és inkább csak a mélyebben fekvő
részeken gyűlt össze. A jég mozgásának gyaluszerű hatása a
mai napig látható kicsiben és nagyban is. Repülőről nézve a
tórendszerek, tengeröblök jól látható észak-déli vonulatokba
rendeződnek, szépen látszik, hogy adott területen merre vándorolt
a jég. Közelről nézve pedig látható a millió karcolás,
horzsolódás a sziklák felszínén, amelyek mind egy irányba
mutatnak. Ugyanarra, amerre a tavak, s tengeröblök a környéken.
Félelmetesen szép ez, nem?
Ilyen
látványok fogadtak hát pénteki sétáink során. Szó szerint
legyalult vörösgránit sziklák, melyen jól megfigyelhető a
növényi szukcesszió: A legkitettebb sziklákon csak zuzmók
tapadnak, de a repedésekben már moha kapaszkodik. Egész nagy
területeken valóságos mohaszőnyeget találhattunk, amelyek csak
egész gyengén rögzültek a kristály-kemény felszínhez. A
mélyedésekben, ahol összegyűlt egy kis talaj, már térdig érő
áfonyások, erikások virítottak. s fent a hátakon már megjelent
az "erdő" is. Szél tépázta törpefenyvesek, melyek
ritkán tudtak embermagasságnál nagyobbra nőni, lévén az állandó
szél földtányérostul felborogatja a gyökerükkel kapaszkodni
alig tudó fákat.
 |
A Pommern fedélzetén |
Délután
Zsuzsival csónakáztunk egyet az öbölben. Lent a vízen jó erős
szelünk volt, nem csoda, hogy az itteni népek nagy vitorlázók.
Amint azt alaposan megismertük utolsó, szombati napunkon. Reggel
ugyanis összecsomagoltunk, kicsit kitakarítottuk házikónkat, még
egyszer szívünkbe zártuk a tengerpart csodás látványát, s
búcsút intettünk. Elautóztunk Maarienhaminába, ahol
megtekintettük a tengerészeti múzeumot. Kiskorom óta rajongok a
vitorlás hajókért, nem csoda hát, hogy bekerült a programba ez a
múzeum, ha már amúgy is a kompkikötő mellett áll. Sok érdekeset
megtudtunk. Ma Maarienhamina a szigetek, és Åland autonóm terület
fővárosa, de csak százhúsz évvel ezelőtt alapították. Tipikus
kikötőváros, mely egy védett földnyelven terül el a szigetvilág
szívében. A múzeumban számos hajómodellt láttunk a környék
híres hajóiról, de kiállítottak egy teljes eredeti kapitányi
kajütöt is, melyet egy zátonyra futott hajóról szereltek le.
Olvastunk a tengerészcsaládok életéről, és a halászemberek
hétköznapjairól. S végül a csúcs attrakció, a múzeumhoz
tartozik egy valódi négyárbocos hatalmas bark hajó, a Pommern,
mely a háború előtt körbehajózta a Földet, s mely ma a
kiállítás része. Nagy élvezettel mászkáltunk Apával a hajó,
megnéztük kívül s belül, a raktárakat, a kapitányi fülkéket,
a navigátorkabint. Igazán klassz volt. Bár ha gimis koromban
láthattam volna ehhez hasonlót!
 |
Vacsora a hajón |
De
végül elérkezett a hazaindulás időpontja. Becsekkoltunk a
kikötőbe, s amíg vártuk a Stockholmból érkező hajót,
nézegettük a mellettünk horgonyzó, Wind Surf névre hallgató
modern, négyárbocos luxusjachtot. Azután befutott a kompunk is, a
Silja Europa, mely ha lehet, az előzőnél is hatalmasabb.
Tizenhárom fedélzet, ezerszáz kabin, háromezer férőhely.
Szédületes!
A
hajón ismét remekül telt a hat órányi utazás. A gyerekeknek
ismét volt színházi műsor, Apával megint mászkáltunk a
fedélzeteken. Volt ott szauna és uszoda is, bár ezekbe nem mentünk
be. Ezúttal korai estebédet ettünk a panorámás étteremben. Most
Botond a tengeri herkentyűkre állt rá, és rákot hallal, csigát
kagylóval evett. Én megelégedtem szerényebb koszttal.
 |
Irány haza! |
Este
fél nyolckor hajóztunk ki, s indultunk hazafelé. Turkuban sikerült
kicsit szerencsétlenül manővereznem, ezért Apáék leszakadtak
tőlünk a másik kocsival. Szerencsére mobil világban élünk (még
ha nincs is minden készülék mindig bekapcsolva), így csak vagy
húsz perc veszteséget okozott ez a meggondolatlan sávváltásom.
Éjszaka
tíz felé értünk haza,természetesen még világosban, s mindenki
lelkesen ment már aludni. Így végződött idei nyaralásunk, mely
valóban megvalósított egy több évtizedes álmot, s ami biztosan
életre szóló, s felejthetetlen élmény lesz sokunknak.
Apa
és Anya velünk vannak még augusztus végéig, és segítenek
nekünk az iskolakezdési bolondok-járásában, mert ugye minden az
első iskolahétre összpontosul. Zsuzsinak kétnapos konferencia
Turkuban, nekem kurzus és értekezletek rogyásig. Azért remélem,
sikerül még becsempészni egy két nyugisabb napot, tollasozást,
és kihasználni a visszatérő napos időjárást. Hogy felkészülten
várjuk az őszi borongós napokat.