8. nap: Sooma – Tori – Pärnu

Táv: 53,5 km

Reggel ismét tűző napsütésre ébredtünk, no meg arra, hogy a mellettünk levő kis mocsárréten a füvet aratják traktorral. Reggeli után folytattuk utunkat azon a kavicsos földúton, amin előző este ideérkeztünk, csak ez a fele már nem volt annyira nyilegyenes, és nem volt olyan hosszú sem.

Egész Toriig megállás nélkül pedáloztunk. Toriban megnéztük a Pärnu folyót, valamint Botival ketten megnéztük a Hősök templomát. Alig tettük be ide a lábunk, már jött is az idegenvezető, aki megkérdezte, tudunk-e németül. Ein bischen… válaszoltam én, mire ő egyből elkezdte előadni a templom történetét. Próbáltam rábeszélni, hogy ezt inkább angolul vagy finnül tegye, de ő az észten és a németen kívül csak oroszul tudott, így lerázhatatlanul mondta a magáét tovább németül. Azért annyit sikerült kihámoznom a mondókájából, hogy ezt a templomot nem olyan rég építették (még tán száz éves sincs), azoknak az embereknek a tiszteletére, akik Észtországért áldozták életüket. 

A templomban nagy márványtáblákon sok név fel van sorolva mindenféle országokból származó emberek nevei, külön csoportosítva országok szerint. Mindenhol fel van tüntetve, hogy „Észtország köszöni és nem felejti az embereket, akik életüket adták ezért a népért.” (Vagy valami ilyesmi.) Volt itt finn, lett, lengyel, dán és amerikai népnek szóló köszönet. Az egyik számomra legmegdöbbentőbb dekoráció ebben a templomban egy zászlócskákból álló sorozat volt, amelyen évszámokkal feltűntetve jelölték, hogy ez a terület mikor milyen fennhatóság alatt állt. Hát észt nem sokat volt…. Boti csodálkozva mutatta az utolsó előtti ilyen zászlócskát, amelyre az volt írva, hogy Szovjetunió 1944 -?. Megegyeztünk, hogy bátorság kellett ahhoz, hogy akár így is kifejezzék, hogy azért bíznak benne, hogy ennek is vége szakad egyszer… Mint az internetről megtudtuk, Tori volt az észt ellenállás központja a szovjet időkben. 

Toriból aztán továbbtekertünk nyugati irányba a tűző napsütésben. Hamarosan Pärnuba értünk, melyet joggal nevezhetnénk a finn Riviérának. Homokos tengerpartja, gyönyörű utcaképei, kulturális eseményei és finn pénztárcához alacsony árai miatt a finnek kedvelt célpontja, az utcán, Boti szerint, több finn szót hallani, mint észtet. Itt egy nagyobb bevásárlóközpontot is találtunk, aminek azért örültünk különösen, mert fogytán volt a trangia üzemanyaga, ami egyébként sima denaturált szesz. De mint kiderült, korán örültünk. Ilyet sem a sima boltban, sem a gyógyszertárban, sem a benzinkútnál nem árultak. Hosszas kérdezősködés után végül mégiscsak sikerült szereznünk egy barkácsboltban, ahol oldó-tisztítószernek árulták, de ez minket nem zavart abban, hogy elégessük a főzéshez. 

Ezután megkerestük az előre kiszemelt szálláshelyet, amely a város szívében egy magánháznál volt: ennek kertjét nyitotta meg az élelmes tulajdonos sátorozók számára. Pici, de jól kialakított hely volt ez az Esplanadi kemping, mindenkinek csak ajánlani tudom: volt meleg víz, zuhany, wc és konyha, sőt a falra kifüggesztett program- és étteremajánlatok is. Sátorverés és a forró napra és extra izzadásra való tekintettel gyors zuhanyozás után nyakunkba vettük a várost. Először is vettünk nekem egy szoknyát, hogy azért mégis kultúremberhez illő módon jelenjek meg az úri közönség forgatagában. Utána beültünk egy helyre enni. Itt már érezhetően a finn turisták pénztárcájához szabták az árakat… Ezután megtekintettük a (méltán híres) belvárost, majd kisétáltunk a tengerpartra. Itt az egyik szakasz a nőknek volt fenntartva napfürdőzési célokra, hát oda nem mentünk, de a többi helyeken is látszott, miért járnak ide a finnek: igazi beach, mint Poriban (csak gondolom, azért több itt a jó idő), csak sokkal több szolgáltatás és lehetőség.

 Ezek után már nem is volt más hátra, mint visszatérni sátracskánkba és aludni.

7. nap: Vaibla – Viljandi – Sooma nemzeti park

Táv: 78 km

Ezen a napon kicsit enyhült a szél. A nap hol sütött, hol pedig elbújt, nagy esőket ígérő felhők mögé, de végül nem áztunk meg. A pihenőnap hatására vidáman, kipihenten nyomtuk a pedált egész Viljandiig, itt volt az első pihenő. 

Viljandit nem hiába nevezik Észak-Európa rejtett gyöngyszemének! Nagyon szép helyen fekszik (bár egy vízválasztó hegy legtetején, ezért ugyancsak kapkodtunk levegő után, mire megérkeztünk!). Maga a város csodálatos: tele ezekkel a tipikus észt házacskákkal, látványos utcaképek, és még egy vár is van elég jó állapotban. 

Itt élt és alkotott Paul Kondas festőművész, aki megihlette a város vezetését, ezért egy csomó kőepret helyeztek el a városban – mondjuk szerintem ez nem javított a városképen, de sebaj.

Viljandiban két híresebb templom van, az egyiket Szent Pálról, a másik meg Szent Jánosról (?) van elnevezve. Ez utóbbiba mentünk be először Botival. Maga a templom szinte teljesen üres és disztelen volt belülről, csupán egy létrát ábrázoló kép volt benne (amiről feltételeztük, hogy Jákob lajtorjája). A templom története elszomorító: a lengyelek építették (ferences apátság (? - azt sem egészen értem, hogy a ferenceseknek hogy volt apátságuk...)), mikor a terület lengyel fennhatóság alá tartozott. Később emlékeim szerint a svédek keze alá került, akik megőrizték templom-mivoltában, majd előbb-utóbb az oroszoké lett, akik bezárták, kifosztották, majd bútorraktárnak használták (és hagyták jól tönkremenni).

Később a Péter-Pál templomot is megnéztük Csabival. Ezt máig is használják, és valamelyik főember építtette fiatal feleségének a kedvéért Tudor stílusban.

Viljandiból aztán a Sooma nemzeti parkba tekertünk. Ez a terület egy mocsárrét, amelyet tavaszonként eláraszt a víz – ennek megfelelően jócskán vannak szúnyogok és fecskék is. Itt találkoztunk Hangjanixszel a botrányos hangú fecskével, aki „gyönyörű” dalával akarta megédesíteni az esténket. Pedig amúgy sem volt rossz, mert Csabi most próbálta ki, hogy mire képes a trangiával: csirkecombokat sütött nekünk vacsorára. A dolognak két szépséghibája volt csupán: lassan készült el a vacsi (de addig mi felvertük Botival a sátrat meg bepakoltunk, stb.), másrészt ki kellett csontozni a csirkecombokat és a csontot elveszejteni a sűrűben. Ezen az estén is ugyanis vadkempingeztünk: Észtországban több helyen is vannak kialakított sátorozóhelyek, ahol pottyantós wc és tűzrakóhely várja a táborozni vágyókat, no meg gondosan nyírt fű. Itt még folyó víz és csap is kiegészítette a felhozatalt, úgyhogy idilli táborhely volt. Mások is voltak rajtunk kívül: két lakóautó meg egy fickó aki egy sátorlap alatt aludt. 

6. nap: pihenőnap (Tarttu – Vaibla)

Táv: 57 km

Reggel ismét ezerrel sütött a nap, és a tegnapi meghalásra való tekintettel, no meg mosni is kellett, beiktattunk egy pihenőnapot. Tartutól most nyugatnak fordultunk. Az út legelején nem a forgalmas műúton mentünk, hanem Csabi talált egy rövidítést a kertek alatt- az igaz, hogy hellyel-közzel kavicsos földút volt, de nagyon szép tájakon vitt keresztül, meg valami nagy ragadozómadarakat is láttunk.

Vaibla a Vortsjärv tó partján fekszik, ez a terület kirándulóközpont, sok látnivalóval, múzeummal, turistaösvénnyel – gondoltam is, hogy alkalmasint a gyerekekkel is el lehetne ide jönni egy hetet eltölteni. Amúgy is Észtországban minden adott egy jó nyaraláshoz gyerekekkel.

Azért ebben a Vaiblában elég tábori körülmények fogadtak, az egész leginkább egy felújított úttörőtáborra emlékeztetett, ahol iskolai kirándulásokat is lehet rendezni. Cserében volt egy akadálypálya, ami Boti szerint nagyon kreatív volt. Ő végig tudott rajta menni, de sem én, sem Csabi nem.

 Elég korán megérkeztünk, amikor még rajtunk kívül tán csak egy-két család volt, de később aztán jöttek még, ki sátorral, ki kabinkában… Azt számolgattuk Csabival, hogy vajon mennyi vendég termeli ki a tábor fenntartásának költségét. Megejtettük az immár nagyon aktuálissá vált mosást is – az erős szél segítségünkre volt a szárításban. Másnap indulásig majdnem minden meg is száradt.  

5. nap: tópart – Jogeva – Tartu

Killernap.

Táv: 70 plusz 13 km

Mikor reggel kimásztunk a sátorból, azt teljesen száraz állapotban találtuk. Az ég ekkor még derült volt, az éjszaka is hideg, ez volt az egyetlen éjszaka, amikor fáztam. Azonban a reggeli készülődés alatt megjöttek a beígért felhők, és hevesen rákezdett a szél is. A mai adag út is hosszúnak ígérkezett, 100 km fölött, és esőre is ígéretet tett az előrejelzés.

Ennek ellenére vidáman indultunk. Ezen a településen, ahol aludtunk, szintén szép régi épületek voltak, de az itteni uradalmon nagyon meglátszottak a szovjet idők jelei, teljesen le volt pukkanva, csak egy-egy fal és néhány motívum utalt arra, milyen lehetett régen. Sajnos hamarosan észleltük, hogy a szél pontosan szemből fúj, és hamarosan valóban eleredt az eső is. Az első utunkba eső boltba betértünk a készletek feltöltése végett, itt megvettük a szokásos napi két adag müzli szeletet, amely a napközbeni étkezést fedezte, egy liter tejet és kenyeret, ami a reggeli, és a porkaját a vacsorához. Meg egy széria észt-féle túró rudit, ami a lelkünk megvidámítását szolgálta – azonnali használatra. Valamint scittles drazsét – ezt Finnországban csak egy bizonyos boltban lehet venni, Észtországban viszont minden boltban láttam. Ezt Boti-nasinak vettük. A biciklitúra egyik áldásos mellékhatása, hogy Botondot egy kicsit szülői kényeztetésben lehet részesíteni – feltölteni a szeretet-tankját. Év közben olyan kevés idő és figyelem jut, ami rá irányul csak és kizárólag. Valamelyik nap meg is jegyezte Boti, hogy látja, hogy szeretjük és gondolunk rá…

A bicikliút vidáman kanyargott, végig megmutogatta a félig-meddig útba eső faluk szebb házait – mi viszont kevésbé lelkesen követtük, és jó kedvünk akkor lohadt le végleg, mikor az egyik táblán megláttuk, hogy Tartuig még 113 km. Még az sem vidámított fel, mikor Raakke (?) környékén szembejött velünk a Google-autó, pedig ezek szerint ismét bekerülünk a Google Maps Street view-ba. Mikor aztán a bicikliút ismét egy vicces kanyarral letért a fő útról (amelyen nem igazán volt forgalom), úgy döntöttünk,hogy az életünk megkönnyítése végett inkább maradunk a fő úton, így a 100 km helyett már csak kb. 85 volt hátra… (és már eddig is jócskán tekertünk!).

Csak küzdöttünk hegynek fel és völgynek le, de a kilométerek csak nem akartak az erőfeszítéseinkkel arányosan fogyni az erős ellenszélben. Erőim határán felcsillant az isteni szikra: mi lenne, ha vonatra szállnánk? A fiúk sem voltak sokkal jobb állapotban, mint én, így ötletemet lelkesen fogadták. Jogedában hát begördültünk az állomásra, és kisilabizáltuk, hogy ugyan vágányzári menetrend van, de azért nem egészen egy óra múlva jön egy vonat, amely bevisz minket biciklistül Tartuba. Azt is megtudtuk némi kérdezősködés után, hogy a vonaton kell a jegyet megvenni. Nem maradt más hátra, mint várakozni, és az állomás melletti fákon levő varjútanyát megfigyelni.

A vonat pont ugyanolyan siemens vonat, amilyen Tárnokra is jár, rajtunk kívül is volt benne jócskán bicikli. Tartuba érkezvén először is azt próbáltuk megtudni, hogy vajon van-e kemping azon kívül, amit Csabi az interneten nézett ki, és Tartutól egy kicsit odább helyezkedik el. Az információs térképen több kemping is fel volt tüntetve, így ebben megnyugodva betekertünk Tartuba.

Megnéztük a katedrális romjait, amelyet szépen renováltak ahhoz az állapothoz képest is, amilyennek Csabi 1o évvel ezelőtt látta. Utána a fő térre mentünk, ahol (hogy Boti kifejezésével éljek) kroncoltunk. Egy helyes kis étterem téren levő asztalához telepedtünk. Itt kóstoltam meg a Ginger Joe nevű gyömbérsört, amely Botinak is megragadta a fantáziáját, mivel az üvegét fancy bajusz ékesiti. Boti épp ilyen bajuszt tervez növeszteni ;-). Ráadásul alkoholmentes sör volt, így Boti meg is kóstolta az enyémből és egyből nagy rajongója lett az italnak, olyannyira, hogy ettől kezdve minden boltban megnéztük, hogy árulnak-e ilyet.

Tartuban nyüzsgött az élet. Eddigre a nap is kisütött, ami a népet korzózásra csábította. Ráadásul valami autóverseny is zajlott, amelynek célállomása Tartu központja volt. Tartu önmagában is szép, turistacélpont, valamint egyetemi város (itt van az egyetlen egyetem, ahova a szovjet időkben is felvették a kárpátaljai magyarokat a Szovjetunió határain belül). Ebéd (vagy vacsora?) és városnézés után megpróbáltuk megtalálni az infós térképen jelzett kempingeket, de mivel az első kettőnek nem láttuk nyomát, úgy döntöttünk, hogy inkább a Csabi által kinézett helyre megyünk. Ez nem igazán kemping volt, inkább egy nagy ház nagy kerttel, amibe néhány kibérelhető házikót is tettek, meg néhány lakóautó is tudott parkolni. De wc és mosdó csak egy-egy volt fiúknak-lányoknak.

 Mikorra ideértünk, a tulaj már nem volt ott, viszont egy másik vendégházaspár éppen előttünk érkezett, ők hívták fel a tulajt a kifüggesztett telefonszámon. Amíg vártunk, kicsit beszélgettünk. Ők osztrákok voltak, próbálkoztak velünk németül – sajnos német nyelvtudásom nem tette lehetővé ezt, Boti meg csak állt ott, mintha egy szót se beszélne. (Már hallom is: Anya, törődj bele, hogy nem tudok németül!!!). Egyébiránt az is érdekes volt, hogy ezen a helyen rajtunk és rajtuk kívül oroszok, szlovének, lengyelek és csehek voltak ebben a táborhelyben, az orosz fickó oda is jött beszélgetni másnap reggel.

4. nap: Vosu – Rakvere – tópart az út mentén

Táv: 9o km

Következő reggel gyönyörű napsütésre ébredtünk, de igen erős szél fújt. Mindez nagyon alkalmas volt arra, hogy a sátrat megszáritsa, amely meglehetősen harmatos volt. Összeszedelőzködtünk, és már indultunk is Rakvere irányába. Az út kezdetben a tájvédelmi körzetben vezetett. Az erdőkből kiérve is gyönyörű fasorokon át kanyarogtunk, elbicikliztünk az előtt a templom előtt, amelyet a hálás utókor emelt annak a 41 (?) hajóskapitánynak a tiszteletére, akik a környéket felvirágoztatták. Egy másik helyen pedig egy szépen felújított, és ma hotelként működő uradalmi kastély előtt vezetett el az utunk.

Egy ismerősünk azt mondta, hogy ő nemrég járt körbe Észtországban, és a keleti fele nem tetszett neki, mert akkora a szegénység. Nekem más volt a benyomásom: igaz ugyan, hogy sok az eladó ház, de ahol laknak, mindenütt gyönyörűen műveltek a kertek, még a legutolsó kis falu kis boltjában is tudtunk kártyával fizetni, na és szinte mindenhol van wifi, sok helyen ingyen (máig nagyon sajnálom, hogy nem fényképeztük le: egyik településre beérve a villanyoszlop tetején a gólyafészek, alatta a tábla, hogy ingyen wifi-használat…. A modern gólyáknak már wifi is jár a fészek mellé!). A fiúk út közben magyarázták el nekem, hogy az észt kormány kitör

ési lehetőséget lát az internetben, ezért törekszik mindenhol ingyen wifit biztosítani (vagy valami ilyesmi). Azt sem tudtam korábban, hogy a skype is észt találmány.

Rakvere felé kellemes hátszélben mentünk – ez volt az utolsó eset a hátszélre… A városba érve először is kerestünk egy helyet, ahol ehetünk. Egy saslik-étteremre bukkantunk, ahol jól ki is használtuk a lehetőséget, és hárman háromféle saslikot ettünk. Itt az éttermes néni semmi épkézláb nyelvet nem beszélt, csak oroszt meg észtet, így kicsit nehéz volt megérteni egymást, de végül csak megértettük egymást. Kosztolás után aztán körbebringáztunk Rakvereben, megcsodáltuk a várat kivülről, Botival bementünk megnézni egy templomot, de nem gyakorolt rám különösebb hatást :-o. Amúgy itt Észtországban megérint a történelem szele: csomó település az 12oo-as években alapult, csomó vár, meg kőépületek…. Furcsa, hogy annyira nem tudok semmit az észtekről. Ki hallott például Rakvereről, Haapsaluról vagy Viljandiról? Pedig ezek olyan települések, amelyeket érdemes megnézni! Ezekben a bringatúrákban ez is egy fő pozitívum, hogy a területet egy kicsit megismerem, sokat beszélgetünk ilyenkor Csabával a helyi történelemről, gazdaságról, és hasonlókról.

Rakvereben az utunk aztán éles fordulatot vett, innentől dél felé haladtunk tovább. Rakvere és Tartu között a térkép semmi nagyobb települést nem mutat, és az internet sem tud semmilyen kempingről, Csabi biciklis GPS-e sem jelzett semmi táborozási lehetőséget, így kissé aggódva folytattuk az utunkat. Ráadásul Csabi biciklije is egész nap kerregett. Rakvere határában aztán Csabi rájött, hogy valószínűleg a küllők lazultak ki, és rögtön orvosolta is a bajt. Ezután valóban simán gurult a bicikli.

Tovább tapostuk a pedált, a szél egyre erősödött, a nap tikkasztóan sütött. Mikor már az erőim végére értünk, elértük azt a helyet, melyet elneveztem Isten gondoskodik 1-nek. Ez egy kis tó partja volt, napsütéses, szép lapos tisztással, amely egyben strandként is funkcionált. Maga a biciklisút ugyan nem vitt közvetlenül ide, de valahogy éppen letévedtünk az útról, és akkor találtuk a helyet, amikor az utat kerestük. Éppen egy széria emberke piknikezett, őket kérdeztük, tudnak-e valami helyet, ahol sátrat verhetünk, így derült ki, hogy z a tópart félig-meddig kempingnek is használatos: zuhany ugyan nincs, de szép, tiszta WC az van, és az ú porát is lemoshatja az elszánt versenyző a kb. 16 fokos tóban.

Így aztán sátrat vertünk, és a kedves emberek még a piknikükből meg is vendégeltek, amit sértés lett volna visszautasítani. Én aztán csobbantam a tóban, Csabi csak derékig merítkezett meg, Boti pedig reggelre halasztotta a dolgot (de akkor aztán nagy lubickolást rendezett).

3. nap (júl. 15.) Vosu, esőnap

 Táv: kb. 2o km, az is gyalog.

Óriási zuhéra ébredtünk, ami később mérséklődött, majd el is állt, de mikor kimentünk, a sátor persze csurom vizes volt. Az időjárás előrejelzés sem kecsegtetett túl sok jóval: délutánra újabb óriási esőt igértek. Ezért úgy határoztunk, maradunk egy napot. Az információs csomagból kiderült, hogy remek túrázási lehetőségek is vannak a környéken.

Első tervünk az volt, hogy a boltban felfrissítjük készleteinket, de végül valahogy addig szerveztük a dolgot, míg elindultunk kirándulni az Oundu(?)-ba vezető tanösvényen (9,5 km). Csak az erdőben realizáltuk, hogy semmilyen kaját nem hoztunk magunkkal… :(

Azért csak ballagtunk kitartóan. Igyekeztünk megfejteni a táblák jelentését – szerencsére az erdei táblákon angolul is voltak feliratok, de Vosuban a helytörténeti táblák csak észtül voltak. Mókás az észt nyelv – a finnhez elég közel áll, de azért nem annyira, hogy meg lehessen érteni. Az írott szöveg alapján jobban lehet boldogulni, de azért nagy kihívás megfejteni a porkaják elkészítésének módját, mely általában az észt mellett ékes lett, litván, illetve lengyel nyelveken van feltüntetve a csomagoláson. Nos, ezek közül még mindig a legjobban az észt alapján boldogulunk.

Az erdei táblákból csomó érdekes dolgot tanultunk, például hogy a környéken malmok voltak, meg szurokkészítéssel foglalkoztak. A hely maga régebben a tenger partja volt, amelyről homokdűnék árulkodnak. Észtország ma is nagyon mocsaras, az erdők aljában sok helyen víz csillog – ennek köszönhetően bőven vannak szúnyogok, a szárazabb helyeken pőcsikek. Botond ki nem állhatja a zümmögők különböző fajtáit- főleg biciklizés közben, ilyenkor hangosan veszekszik velük. Cserébe Észtország nagyon lapos, kezdő biciklistáknak is csak ajánlani tudom. Azért vannak hepék és hozzájuk tartozó hupák is, sőt olyan is volt, hogy szégyenszemre le kellett szállni a bicikliről és feltolni, de alapjában véve nagyon kellemes terep biciklizés szempontjából.

A tantáblákból az is kiderült, hogy miért nincs szükség már nyiladékok vágására az erdőben, valamint a határkövek jelölésének módjairól is olvashattunk. Itt Észtország keleti felében nagyon tisztelik a köveket – legalábbis valószínűleg valamilyen régi hitvilágban jelentősek lehettek, mert egy csomó szent, illetve névvel ellátott kő van (pl. a négy király köve), amelyekre helyes kis út menti táblácskák hívják fel a figyelmet. Botond észrevételezte a kő- és táblaügyletet, egy kicsit túlzásnak is találta, hogy minden egyes kőnek saját neve van. Az is igaz, hogy cserébe nem köves a talaj, sátorveréskor a cövekek úgy mennek a földbe, mint kés a vajba.

Az erdőben aztán egy idő után csepegni kezdett az eső, ekkor visszafordultunk. Nagy sajnálatomra nem sikerült eljutnunk ahhoz a táblához, amely medve karmolásnyomokat mutatott volna a fán, de már elég éhes voltam ahhoz, hogy ezt se bánjam túlságosan. Visszafelé egy darabig esett, de aztán megint elállt szerencsére, így főleg csak a cipőnk ázott át. Épp gondoltam is, hogy ennyi esőtől akár biciklizhettünk volna is. Mikor aztán visszaértünk Vosuba, már halál éhesek voltunk, ezért az első vendéglőbe beültünk. De még jóformán el se helyezkedtünk az asztalnál, amikor úgy elkezdett szakadni az eső, hogy a kinti asztalnál üldögélő vendégek is pánikszerűen bemenekültek. Annyira erősen esett, hogy ilyet ritkán lát az ember, kicsit aggódtunk is, mire érünk vissza a kempingbe, teljesen szétveri-e az eső a sátrat. Mindenesetre a vendéglőbe való betérés jó ötletnek bizonyult, finomat ettünk és ittunk – bár Csabinak a rendelt Sherwood cider helyett valamilyen kávélikőrt hoztak, amit kénytelen voltam én meginni ;-) - azért nem nagyon bántam… És Észtország újabb pozitív vonása: olcsó. Hármunk kajájáért annyit fizettünk, mint Finnországban egy pizzázóban egy ember adagjáért fizettünk volna.

Immáron jóllakottan, jó hangulatban ballagtunk a kempingbe, még a boltba is be tudtunk térni, mert nyitva volt… Az eső sem tett kárt a sátorban, jól vizsgázott az új sátrunk! :)  

2. nap (júl. 14.) Erdő – Loksa – Vosu

Táv: 79 km 

A reggel gyönyörű napsütéssel köszöntött. Lesétáltunk Csabival a tengerpartra, megtanulmányoztuk a barna moszatokat és a csigák gradálását -iszonyú sok csiga mászkált mindenfelé. A reggel hangulatát csak az rontotta egy kicsit, hogy nem volt már túl sok ivóvizünk, így kávéra se jutott.

Gyorsan tábort is bontottunk, majd nekivágtunk a kilométereknek. Csabival az út menti virágokban gyönyörködtünk: kétféle orchideát (kosbort) is láttunk.

Csabiban egyből felidéződtek azok az évek, mikor gimis korában a Zemplénbe jártak táborozni – ezekről a kirándulásairól mindig megemlékezik, mikor kosbort lát :-) Botond ilyen útjaink során mindig kimerítő oktatást kap biológiából, ezúttal a kosborokról, ezek ritka előfordulásáról Magyarországon, és ezzel kapcsolatban különböző társulásokról és élőhelyekről volt szó. Szegény Botinak már a fülén jön ki az állandó biológia irányú oktatás… :-O

Az út továbbra is a tengerparton vezetett, így szépen kanyarogtunk a parttal, végig a félszigetek mentén. Csabi eléggé el is keseredett, mondván, hogy csak tekerünk-tekerünk, de nem haladunk semmit – mi lenne, ha levágnánk a kanyarokat? De Botival leszavaztuk, végülis biciklizni jöttünk! Mentünk hát tovább a part mentén a következő félsziget ívét követve, keveset haladtunk előre, de szép helyeket láttunk. Egy erdőszélen még egy róka is kiszaladt elénk, de aztán meggondolta magát, és visszament. Amúgy az is feltűnő, hogy itt rengeteg a gólya, ilyenkor ébredek rá, hogy mennyire hiányolom őket. Amit viszont nem hiányolok Finnországban, az a szabadon mászkáló kutya: itt abból is kerül néhány, szerencsére nem túl sok.

Az este Vosuban ért bennünket, egy kempingben, amiről úgy hírlik, hogy az Észtország legjobb kempingje.

Valóban elégedettek is voltunk: a talaj egyenes, a fű rövidre nyírva, wifi, konyha, melegviz, szóval minden, mi szem-szájnak ingere. Az infos néni remekűl beszélt angolul, és még egy kis info package-et is adott, melyben térképek és programajánlatok is voltak. Sátorverés után ismét főzőcskéztünk egy kis porkaját, majd megnéztük a homokos tengerparti strandot, de nem fürödtünk – nem volt elég meleg.

Ehelyett egy kicsit sétálgattunk, és az út mentén újabb fajta kosborra bukkantunk, valami általunk nem ismert fajtára. Az áfonya is érik már, abból is eszegettünk pár szemet, majd visszaballagtunk a sátorba szunyókálni.