Norvégia, itt jövünk!

Lakselva-tól 15 km-re délre, a Skoganvarre kempingben. 

Ma reggel utoljára bontottunk tábort Finnországban, s nekiláttunk a gyilkos 92-es útból a határig hátralevő tizenöt kilométernek. Nem volt sokkal könnyebb, mint a tegnapi szakasz, de tudtuk, csak egy kicsit kell még bírni a gyűrést. Végre elértük a határt, ahol némi készlet bevásárlás után, különösebb ellenőrzés hiányában egyszerűen átgurultunk a határhídon az Inari-folyó fölött. 

S innen már Norvégiában tekerünk! Nagyon kontrasztos volt átkelni ezen a határon, szinte még számomra is hihetetlen, pedig még emlékszem az EU előtti időkre, amikor a szlovák határ a Zemplénben szinte tiltott zóna volt, Hidasnémeti pedig a világ vége annak ellenére, hogy Kassa ugye oda csak egy negyed óra autóval, csak éppen a szlovák oldalon. No, itt most pont ilyet tapasztaltunk. Ivalo, d különösen Inari után az embert elfogta az érzés, hogy most már tényleg lejöttünk a térképről. Nincs itt semmi, nem lakik erre senki, mindentől messze vagyunk. Erre átmentünk a norvég oldalra, és hirtelen a Duna-kanyarban találtuk magunkat. Eleve ugye az Inari-folyó kanyarog erre, s rajta helyes kis nyaralók, lépten-nyomon kisebb nagyobb házacskák, tisztára mint valami közép-európai nyaraló célpontnál. Még a nap is kisütött, és melegével vidámította a megfáradt vándorokat.

Hamar beértünk Karasjokba, ahol sikerült térképet és norvég SIM-kártyát vásárolni. A térkép jó, de a kártyát sajnos nem sikerült működésre bírni, lévén az összes dokumentáció hozzá norvégul van. Ha nem javol meg hamarosan, akkor le kell mondanunk a használatáról. Karasjok a számiak fővárosa, így elég nagy, volt benne sportbolt is, ahol vettünk Boti gépébe egy új belsőt, mert ami van, az időnként veszít a keréknyomásból. Cserepedált sajnos nem kaptam az én bringámba, hála a rajta használt régi fél-colos szabványnak.

Karasjokból egyenesen északnak fordultunk, s egyre másra ki van előttünk táblázva Nordkapp. Ha nagyobb nehézség nem jön közbe, akkor vasárnap magasságában érünk el oda. Csak a jó idő kitartson addig! Az út egy jó magas hágón vezetett át, a teteje mintegy 350 méter magasan volt. Másztunk hát eleget, de szerencsére legalább nem volt meredek, inkább csak hosszú. S mikor végre felértünk a hágóba, a kilométer számláló épp negyvenet mutatott a reggeli indulás óta, megláttuk a hófödte norvég hegyeket! Tiszta alpesi érzés fogott el, pedig ezek a hegyek alig magasabbak, mint a Kékes-tető. Szerencsére nem kellett őket megmászni, mert az út két hegy között egy folyóvölgyben ereszkedik alá. Fantasztikus a táj, a völgyek meredeken szakadnak alá az út bal oldalán, s nagyon messzire ellátni. Egy helyen egy jó két kilométeres lejtő volt, amin majdnem a hágó tetejéről leszáguldottunk a folyó mintegy nyolcvan méteres szintjére. Na, gondoltam magamban, kizárt dolog, hogy én ezen visszafelé fölmenjek, úgyhogy le is tárgyaltuk Botonddal, hogy nem erre megyünk majd haza. 

A nagy száguldás során félelmetes sebességeket értünk el. Szegény bringák csak nyögnek a sok csomag alatt, míg ötven kilométeres sebességgel vágtázunk le a hegyoldalon. Nem állítom, hogy nem volt kissé halálfélelmem, de sajnos a fék sem nagyon segített, hiszen az abroncs fékkel nem szabad folyamatosan fékezni, mert kiolvadhat a fékbetét, vagy rosszabb esetben maga az abroncs, ami ekkora sebességnél tényleg életveszélyes. Hagyni kell, hogy a bringa a természetes ütemben lassuljon kezelhetősebességre, s közben szorítani kell azt a bizonyos zabszemet...

Végre elértük a mára kitűzött nyolcvan kilométert, amikor tábla jelezte, hogy innen katonai terület következik vagy húsz kilométeren át, és nem hogy sátrazni, de még megállni sem szabad. Hogy holnap hogyan fogjuk ezt abszolválni, az majd elválik. Ma mindenesetre visszafordultunk az alig pár száz méterrel elhagyott Skoganvarre kempinghez. El kell mondanom, ennél nagyobb mázlink nem is lehetett volna. A kemping elég olcsó (skandináv viszonylatban), és minden a rendelkezésükre áll. Internet, meleg zuhany, konyha. Plusz egy festői helyen vagyunk, a tó partján, a hegyek lábainál. 

Apropó katonai terület. Útvonalunkon érezhető nyomot hagyott a második világháború. Már a minap Inariban, a kempingben is ki volt állítva egy Junkers repülő motorja, amit ott lőttek le légicsatában. Saariselkä-nál a szovjet partizánok kegyetlenkedéseinek emlékművét láttuk. Itt a kempingünk mellett működött a háborúban Észak-Európa legnagyobb német hadikórháza, (romjai mellett eljöttünk), lévén, hogy Laskelev reptere volt a németek legfőbb légi-támaszpontja a szovjetek ellen. Érdekes módon a háború után a NATO vette használatba, szintén a szovjetek fenyegetése céljából. Ma is jelentős támaszpont és laktanya is, ezért lezárt terület.

Holnap ezen haladunk tehát keresztül, s ígérem, le se tesszük a lábunkat a pedálról, míg át nem érünk a titkos zónán. Utána már leérünk a tengerhez, s meglátjuk az első fjordokat.